Az okos lányVeres János (népmese-feldolgozás)
Hol volt, hol nem, messzi tájon - a térképen nem találom - túl az Óperencián élt egy okos, szép leány: lisztes molnár volt az apja, hazája a malom alja, eszét hat megye csodálta, pedig nem járt iskolába: okos is volt és merész is, bajba került egyszer mégis... Egy szép napon fölkereste az ifjú király követe, hintó hozza a malomba, ezüstgombos volt a botja, s mialatt a malom járt, kimérten szólt, fontoskodva: "Hallod-e, te bölcs leány, azt üzeni a király, nagy eszednek hírét vette, s jó mókára szottyant kedve: a padláson egy sarokban százesztendős kenderkóc van, ezennel, ím, elrendeli, siess hozzá, s a kenderből selyemcérnát fonjál neki!" S a kikent főúri követ máris kárörvendően nevet: a felség jól kitervelte, ez aztán a szép kelepce! Töri fejét az okos lány, rendkívüli a föladvány! S visszaüzen: "Jó királyom, amit kívánsz, megcsinálom, csakhogy van egy kikötésem: padlásunkon egy kis zugban százesztendős sövényünk van, abból fényes aranyorsót faragtass, de rögvest, nyomban, mert jól tudom, nem kérheted, hogy a fényes aranycérnát egyszerű faorsón fonjam." Térül-fordul a hű futár, s hipp-hopp, királya elé áll, félelmében hideg leli, s az okos lány üzenetét nagy sietve ellihegi. De a felség nyugodt maradt, nem felhőzte arcát harag. A molnárlány felelete, elmés, bátor üzenete kedvére volt a királynak, s rögtön új ötlete támadt. Koronáját félrecsapva, jogarát jobbjába kapja, s új parancsát máris mondja: "Kocsizz vissza a malomba, robogj által bokron-árkon, vidd hírül a kívánságom: Van egy korsó palotámban - tudod, kamránk polcán tartjuk -, fenekén egy nagy kerek lyuk, arra kérem a molnárlányt, hogy lyukra foltot varrjon, mielőtt leszáll az alkony. De megmondom jó előre, úgy foltozza meg a korsót, ne folyjon a víz belőle!" Az udvaronc hajlong, bókol, s közben már a lányra gondol, lelki szemével már látja, miként esik le az álla. Nagy fehér port ver fel a batár, hipp-hopp, a malom felé száll... Kikecmereg a kifent úr, fürgén a konyhába lódul, mondja a felség parancsát, sunyin lesve a lány arcát. De a lány már nem ijed meg, széket kínál a követnek, kökény szeme meg se rebben, s szól ismét talpraesetten: "Vidd a választ:"Jó királyom, egy életem, egy halálom, megtisztel az új feladat, teljesítem parancsodat, de a korsót fordíttasd ki, ezt üzenem, mert a foltot visszájáról kell felvarrni: olyat nagyapám se látott - pedig bejárt sok országot, és sok zsákot kötött-oldott -, hogy az ember valamire színéről varrt volna foltot." Bámul az úr a leányra, szélütötten, leforrázva, gyűrűs keze s botja reszket, s mintha kísértetet látna, iszkol be a díszbatárba. A bölcs lány az eresz alatt csípőre tett kézzel kacag. Száll a hintó, mint a szelek, robog vissza a hű követ, s úgy, ahogy van, nagy porosan király ura elé rohan, dadog, fullasztja a beszéd, s parókáját igazgatva, hüledezve előadja az okos lány üzenetét. "Ezt mondta a lány- rebegi -, az ég óvja bús fejemet! Én nem vagyok benne vétkes - talán bolondgombát evett." Ám a válasz, amit hozott, most sem váltott ki haragot, az üzenet s a bohó lány úgy megtetszett a királynak, hogy szólt újfent a futárnak: "Poroltasd le a ruhádat, s hajtass újra a malomba, űzd a kocsist, szedd a lábad, s mondd meg az okos leánynak: jöjjön hozzám vendégségbe, s egyúttal ne jöjjön mégse: ha elém ér, ne köszönjön, de mégis köszönjön menten, ha meglát a trónteremben: végezetül mondj még ennyit: királyának ajándékot hozzon, s mégse hozzon semmit." A hű követ ezek után bizton hitte, bizton várta, felsül a molnár leánya, mert a hármas parancsolat, mely most úgy űz kocsist, lovat, túl nehéz a megfejtésre - lelohad a lány kedélye. S úgy látszott, hogy ráhibázott: mert a hírre elborult a leány arca, nem számított új parancsra. Ám nem maradt tétlen állva, mihelyt a kocsi elporzott, kiült a patak partjára, s míg a patak vize folyik, tépelődik, gondolkodik. Aztán vígan szökken talpra, kötényét szegre akasztja, ragyog már a szeme újra, s készülődni kezd az útra, se nem iszik, se nem eszik, tükre előtt szépítkezik. Apja szamarát elköti, a kapuhoz kivezeti, s szitáért fut a kamrába, lepkeként libeg szoknyája: az udvarban és a kertben sok-sok szelíd galamb tipeg, megfogja a legszebbiket, lisztes szita alá zárja, s csacsiháton viszi a királyi várba. Mi e zaj a palotában? Nagy a nyüzsgés, éppen bál van! Urak és legyezős dámák mind a leány jöttét várják, díszes bársonyban, selyemben súgnak-búgnak a teremben. Végre a tárt ablakon át meglátták a lány szamarát s a leányt a szamár hátán: büszkén ült, mint egy királylány, leszállt az állat hátáról, nem félt a nagy sokaságtól, belépett a trónterembe, a szitáját fölemelte, mire a galamb kirepült, s - huss - egy magas tetőre ült. Ekkor a lány előbbre jött, meghajolt a felség előtt, majd felnézve a királyra, beszédre nyílt piros szája: "Eljöttem, uram királyom, sorsom kezedbe ajánlom, látod, itt vagyok, ragyogok, zsákhordó szamarunk hozott, így hát jöttem s mégse jöttem, hisz a szamár hátán ültem: az ajándék? a szép galamb itt volt, láttad, s mikor felkaptam szitámat, felszállott a háztetőre, tehát semmi lett belőle: köszöntem is, de nem szóval, csupán némán meghajoltam, ha úgy vesszük, nem köszöntem - teljesítve van a parancs, tessék, ítélkezz fölöttem." Az úri nép ámul-bámul, a küldönc is, oldalt, hátul, csak feszeng a boltív alatt, s a szája is tátva marad. Mindenki a királyt lesi, szeretnék a szemét látni, gondolatát megsejteni. A király feláll a trónról, s a molnár lányhoz így szól: "Mindig ilyen lányra vágytam, s benned álmom megtaláltam, nem baj, hogy atyád csak molnár, száz főúrnál bölcsebb voltál, ráadásul szép vagy, látom, halld hát végső kívánságom: arra kérlek, íme, végül, gyere hozzám feleségül!" S mert a király ifjú s szép volt, arca derűs, mint az égbolt, az okos lány igent felelt, s mire a nap harmadszor kelt, pompás lakodalmat csaptak, s vígságában a nagy napnak az ijedt futár is víg lett, s még a szamár is becsípett!
|