"...s ha sugárfonálon egy-egy bús csepp
megszökik és égbe lendül,
egy másik csepp talán utána bámul
és követeli a fellegektől,
míg új ár vadul derékon nem kapja
s más csillag alá hajtja kergetőzve..."
"...milliárd csepp milliárd cseppet
és közöttük mindegyik mindig egyet..."
(Olasz Lajos)
I.
Tudom: páfrányos óriás-erdők csöndjét soha nem fogom viszontlátni többet. Tudom: nem lesz több olyan napsugár és olyan lila árnyék nem lapul soha többet a fák alatt. Tudom: nem leszek már soha olyan fiatal.
Örökzöld erdők mélyén éltem, sok virággal és sok madárral együtt, és nem tudtam azt sem, hogy boldog vagyok, hiszen boldogtalan sem voltam soha.
Akkor láttam először a világot.
Szép volt.
Izmaimon a napsugár táncolt, büszke tekintetemnek kék csöndű kis tavak tükröt tartottak, ha arra jártam, vadászkiáltásomat százszorosan kiáltották vissza a messze hegyek.
Céltalanul barangoltam a páfrányos erdők illatos tisztásain, bejártam a folyók partjait mind, a hegyeket is bekószáltam, míg egy forró estén összetalálkoztam vele.
Fehér holdfény szitált, s a fák halványkékben álltak. Lépteim alatt puhán süppedt a pázsit, mikor az elejtett vadat a forráshoz vittem.
ó a forrás mellett ült, és a csilingelő csermelybe belecsodálkozta álmait. Illatos, tiszta álmai voltak, mint a virágok, vagy mint az ég felettünk, vagy mint a susogó levelek vágyai a forrás körül.
A holdfény körülcsókolta izmos, karcsú alakját. Nem vett észre. Egészen közel mentem hozzá, egészen közel... Aztán egy harsányat, nagyot nevettem.
Felugrott, mint a párduc, ha meglepik bozótos magányában. Megfogtam a kezét, hogy ne tudjon elszaladni... ijedten nézett rám... két szeme kerekre nyílt és barna volt, barna, mint az éjfél a nagy mezők fölött, és csodálatos mélységeket pillantottam meg benne...
Azontúl mindennap együtt vadásztunk.
Hogy meddig, nem tudom. Akkor még nem mértük az időt, mert nem volt a jövőtől félteni valónk.
Csak egyszer - az izmaim nem voltak mar olyan rugalmasok, és regi fényét valamelyik forrásvíznél felejtette a szemem - egy vadászatról egyedül tértem vissza. Barlangi medvére vadásztunk a hegyekben... talán egy szakadék nyelte el... nem tudom... sohasem láttam többet.
Vártam reá. Aztán kőbaltámat a legnagyobb fiam kezébe adtam, megcsókoltam és megöleltem ót, ót és a többit is mind, és elindultam vissza a hegyekbe.
Nevét kiáltoztam.
Sokáig.
Csak az echó felelt.
Aztán sötétlilán aláterült az este.
II.
Megrohantuk a várost.
Kegyetlenek voltunk és vérszomjasok.
Pogányok.
Bedöntöttük a kapukat, lemészároltunk mindenkit. Még azt is, aki megadta magát.
Sokan voltunk, és szerettük a vért. A meleg, piros, kiömlő embervért, mely görbe kardjainkon végigcsurgott, és ellepte meztelen karunkat vállig.
A városban másféle emberek laktak.
Gyöngébbek voltak és szelídebbek, mint mi. Nem sátorban laktak, és rosszul ülték meg a ficánkoló csikót.
Drága palotákat építettek maguknak, és kertjeikbe furcsa virágokat ültettek, csak azért, hogy olykor elandalogjanak közöttük. Együgyű emberek voltak azok.
Nekünk nem kellett virág, nekünk nem volt időnk andalogni. Ma itt voltunk, holnap meg amott. Kardunkon kívül nem volt egyebünk. Csak a szívünk néha. De ezt ritkán vettük észre. Nem értünk rá. Fáradtak voltunk este és reggel, nagyon szomjasak a vérre.
Én csak egyszer vettem észre, hogy van a világon még valami, valami más, mint ami addig volt.
Éppen akkor történt.
Végigrohantam a város utcáin, talán tized- vagy huszadmagammal, és egy nagy, pompás palotát támadtunk meg. Gyáván és esetlenül védekeztek. Valahogy elkalandoztam a többitől, és egyszerre kis kertben találtam magamat. Tele és tele volt virággal a kert, és olyan nehéz illat volt benne, amilyent sohasem éreztem még.
Egy lány állott a sok virág között. Fehér ruha volt rajta és az arca fehér volt, amikor megpillantott. Nem sikoltott. Szólni sem tudott. Csak állt és nézett ijedt, nagy szemekkel.
Közeledtem feléje, erre futni kezdett. Én utána.
Átrohantunk a virágokon, különös fák alatt szaladtunk végig, míg egy kis fehér épülethez értünk. A tetején kereszt volt. Láttam már addig is olyant: az itteniek kápolnának nevezik.
A lány berohant a kápolnába. Mar majdnem a kezemben volt. A kápolnában többen voltak, mind asszonyok. O közéjük rohant és leborult lihegve az oltár előtt.
Valami idegen nyelven imádkozott.
Az ajtóban megálltam. Sok asszony volt, és mind ijedten néztek, de én nem láttam, csak őt. Olyan más volt, mint ami asszonyaink, akik lóháton vágtattak velünk, és rikoltoztak, ha vért láttak kiömleni a fűre.
Olyan más volt.
Nem tudom, mi lehetett az oka, talán a szokatlan nehéz szag a sok virág között, vagy a kápolna különös fénye, vagy valami egyéb, nem tudom... de egyszerre úgy éreztem, hogy melegség szalad át a szívemen, valami olyasmi, amit még soha-soha nem éreztem eddig, és leeresztettem a kardomat.
Néhány lépést tettem előre. Az asszonyok rémült iszonyattal menekültek utamból.
Egészen addig mentem, ahol ő volt. Még mindig ott térdelt az oltár előtt és imádkozott. Csendesen megálltam mellette. Kezemről lecsepegett a vér, egyenesen az ő fehér ruhájára. Hátratettem a kezemet, hogy ne csepegjen rá több. Szégyelltem, nagyon szégyelltem, hogy véres a kezem. Hogy embervéres. Hogy éppen az ő rokonainak vérétől veres.
Lassan felállt. Mar nem imádkozott. A szeme nyugodt volt és tiszta, és egyenesen az én szemembe nézett velük. Jaj, sohasem láttam még olyan szemeket. Nézett és várt.
Néhány szót mondtam neki. Az én nyelvemen. Tudtam, hogy úgysem érti, mégis mondtam. Olyasmiket mondtam, hogy ne féljen. Nem bántom, mert szép. Mert van valami benne, ami szent előttem. Nem tudom, miért, de nem nyúlok hozzá. Ilyeneket mondhattam neki. Aztán megfordultam és kimentem. Az ajtóban voltam, amikor utánam kiáltott. Idegen szó volt, de tudtam, hogy csak nekem szólhat. Megfordultam.
Ő felnyúlt a keresztre szögezett ember lábaihoz, és egy virágot vett el onnan. Felém dobta.
Elkaptam a virágot és megcsókoltam. Betettem a szívem fölé. Még egyszer visszanéztem rá, belenéztem tiszta, szelíd szemeibe, aztán rohantam ki a kertből. Az utcán leszúrtam az első embert. Vér volt, vér mindenütt.
Őt sohasem láttam többet.
III.
Mindennap láttam.
Mindennap találkoztam vele, mindennap találkozott velem. Biztosan tudom, hogy ő is szeretett.
Mikor a templomban voltunk, ők, apácák külön, és mi, szerzetesek szintén külön, de szemben egymással, mindig őt néztem.
Ilyenkor sohasem nézett rám. De tudom, hogy rám gondolt mindig, tudom, hogy egyedül csak az enyém volt.
Ajkainkról felszállt az ének, és a két hang összetalálkozott a boltíves tető alatt. Ha behunytam a szemeimet, ilyenkor láttam a két hangot, az övét és az enyémet, amint összeölelkezve szálltak a magasság felé.
Kék volt körülöttünk minden.
Ők fehérek voltak.
Néha titokban verset írtam erről, holdvilágos nyári éjjeleken a kolostorkert ápolt bokrai közt, millió-millió csillag fénye mellett. Ilyenkor éreztem, hogy rám gondol ő is.
A verseket reggelre összetéptem mindig.
IV.
Városról városra jártam. Igazán nem tudom, miből éltem, de valahogy mindig csak megéltem.
Lekeltem a paloták előtt, és pénzt meg ételt kaptam a gazdagoktól Mulattattam a nagyurak gyermekeit, ugattam, brekegtem, nyávogtam és nyerítettem nekik, nehány napig enni kaptam, s aztán mentem tovább.
Bolyongó, csavargó, senki embere voltam. Néha megmaradhattam volna valahol, kaptam volna tisztességes munkát, de nekem nem kellett. Nem volt maradásom. Ha be is álltam valahová, egy szép éjjel csak felnéztem a csillagos égre, és nekivágtam az országútnak.
Valami vitt. Talán a nyugtalan verem, mely nyugtalanul táncolt ereimben már a Mindenségek kezdete óta, de lehet az is, hogy kerestem valamit, csak nem tudtam róla.
Fejedelmi város utcáin mentem egyszer. Ősz volt, csatakos hideg. Fáztam és fütyörésztem. A ruhám rongyos volt, nagyon élesen vágott a szél. Úgy negyvenéves lehettem akkor.
Hintó robogott a városon végig.
- A herceg...! A herceg...! -kiáltozták az emberek, és kicsődültek mind az utcára.
Félreálltam az útból. Mellettem vágtattak el.
Négy gyönyörű ló röpítette a hintót, és a hintóban ketten ültek. Az egyik volt a herceg. Gőgösen, mereven nézett maga elé, mintha észre se vette volna a várost és az embereket. A többi embert. Aki mind éppen olyan ember volt, mint ő, csak éppen hogy nem volt herceg.
A másik, a másik asszony volt. A hercegnő. Mosolyogva ült a hintóban, nagy-nagy virágcsokor volt az ölében, és mosolyogva bólogatott az éljenező embercsoportok felé. Mindenkit észrevett, mindenkit meglátott. Engem is. Mikor mellettem robogtak el, egy pillanatra, egy egészen rövidke pillanatra a szemembe nézett, mélyen, egyenesen bele a szemembe.
Megszédültem a tekintetétől. Be kellett csukjam a szememet, mert úgy éreztem: összeesem rögtön.
Mikor kinyitottam, már messze járt.
Másnap vadászni ment a herceg. Megtudtam, hogy a hercegnő is kimegy vele ilyenkor. Jelentkeztem a palotánál, éppen szükség volt hajtóra.
Ötszáznál többen voltunk hajtók. Sok volt a vad. Én mindenütt a hercegnő mellé tolakodtam. Szerettem volna, ha rám néz, ha csak egy pillantást is ad, még egyetlenegy olyan pillantást, mint onnan a hintóból.
Nem vett észre.
Már esteledett, mikor pompás vadkant hajtottunk fel a bozótból Az agyaras egyenesen a hercegnőnek tartott. O nyugodtan várt. Keze nem reszketett, mikor a vesszőt ráfektette az íjra. A nyíl süvített és megállt a vad fekete oldalában. Hördült egyet. Megtorpant. Aztán leszegte a fejét, és zihálva rohant a hercegnőnek. A második nyíl célt tévesztett.
Nem tudom, hogyan történt, de egyszerre csak ott álltam a vadkannal szemben. A kezemben kés volt.
Halk sikolyt hallottam valahonnan, egy hatalmas test vágódott a térdeimnek, vaktában belédöftem valami fekete tömegbe, aztán elterültem a földön és éreztem, hogy valami meleg folyik a mellemen végig.
Nem fájt semmi.
A végtelen kék eget néztem, lassan fehér bárányfelhők úsztak rajta, és rózsaszínben csillogott a haldokló napfény. Valaki fölém hajolt.
- Szegény ember - mondta egy hang, és egy szempár nézett az enyémbe. Mély titkokat rejtő, drága meleg szempár volt, és könnycsepp csillogott a szempilláin.
Megreszketett belé a szívem.
-Az ő szeme... -suhant át az agyamon a gondolat, és torz mosoly kígyózott a borostás arcomon végig.
Aztán semmi se volt.
V.
Határozottan éreztem, hogy keresek valakit. Hogy ót keresem. Nyugodt, komoly ember voltam.
Tanulmányaimat jelesen végeztem, sokat utaztam a világban, jó, biztos állásom volt és meleg otthonom.
Megismertem egy lányt. Hozzám illő, okos, komoly lány volt. Feleségül vettem. Mindenki örült a házasságunknak, szerencsés, boldog embereknek neveztek minket, és én is azt hittem, hogy megtaláltam ót.
Szép, egészséges gyerekeink voltak, komolyak, okosak és józanok, mint mi.
Az ötvenedik évemben jártam.
Valami bankettem volt valahol, és utána, lehetett úgy éjfél, összekerültem egy üzlettársammal Fontos megbeszélni valónk volt, amit nem lehetett későbbre halasztani.
Lump, korhely ember volt az üzlettársam, és azt ajánlotta, hogy valami éjszakai mulatóba menjünk. Rám nézve fontos volt az ügy, hát nem tettem semmi ellenvetést.
Ő vitt. Zegzugos utcákon kanyarodtunk át, amíg odaértünk. Huszonöt éve nem voltam éjjel sehol.
Szédült fénytenger fogadott. Fantasztikus színű lámpák bódító fénycsóvákkal dobáltak tele, és tompított zene szűrődött valahonnan.
Két alig öltözött, kifestett no ült asztalunkhoz. Pezsgőt ittunk. Rossz kedvem volt. Szerettem volna otthon lenni, kápráztatott a lármás összevisszaság, ami ott volt.
- Miért olyan szótlan? - kérdezte egy hang.
Az a nő volt, aki mellém telepedett. Csak akkor vettem jobban szemügyre. Nem volt már fiatal. A szeme fátylas volt egy kicsit, és a szája körül valami keserű ránc húzódott meg. Rögtön észrevettem ezt az alattomos kis ráncot, hiába rejtegette gondosan a festék.
Szemeibe néztem. Valami bódulat fogott el. Megismertem. Minden vérem a szívembe tolult.
Eszembe jutott a családom.
Felálltam. Csodálkozva nézett rám.
Megfogtam a kezét, megsimogattam és megcsókoltam. Aztán megfordultam és elhagytam a termet.
Visszavonultan éltem ezután. Tudományos könyveket olvastam, és foglalkozni kezdtem a teozófiával. Spiritiszta szeánszokra jártam.
Öt évre rá nem bírtam tovább.
A temetésem szép volt, és városszerte nagy volt a részvét. Családom eltitkolta, hogy öngyilkos lettem.
Ó nem volt ott a temetésemen.
VI.
Tenger az élet.
Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű óceánban.
Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán, és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sokezer év óta keresem mar őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha... olyankor is egy pillanatra csak. Háborog a vihar, röpít a hullám...
Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó... o talán királynő volt akkor, és garast dobott reszkető kezembe...
Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas... o talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb... pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.
Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe... aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem o volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába... aztán idegenül néz össze a szemünk... ezt a vízcseppet sem én keresem. Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó... kilessük egymás szíve dobogását... aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk... csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást... aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá... és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt keresem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom
meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását. Hogy megszorítsam a kezét, és a lelkébe csókot leheljek, szebbet
, szentebbet, mint amilyent valaha asszonyszájra adtam. Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet... valaki utánam csodálkozik...
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva:
Mindörökre őt fogom keresni, és o engem fog keresni mindörökre.