Sajó Sándor: A VÉN BOLOND
Emberek, asszonyok, Itt vagyok, ragyogok; Gyertek ide, verset mondok, Ne féljetek, nem bolondot, Csak egy kicsit eszelőset, Csiklandozva reszelőset….
Kerekecske, dombocska, Hargita meg Tátra – Sokezernyi gombocska Gurul, gurul hátra; Ezer ördög hempereg, Valahol egy domb van, S én már sírni sem merek Bolond bánatomban; Ezer ördög rám mered, Attól van ily nagy meleg E magyar pokolban…
Asszonyok, emberek, Nagykunság, Kiskunság! Gyertek, no, közelebb – Tudjátok, mi ujság? Tudjátok meg: nincs már víz a Dunában, Fönt elapadt, lent leszaladt bujában; Minden vizünk leszaladt, Minden hegyünk elszaladt – Néztem, néztem – szívem majd hogy megszakadt… Égszakadás, földindulás – Egy a csárda, sok a dudás. Tisza vize tán ezért oly zavaros, Így legalább – magyaros…
Ki vagyok én, itt akárki megmondja: Vagyok én egy okos falu bolondja; Falum, falum, okosom, Hol van az én somfa nyelű fokosom? Szegény fokos, leolvadt a nyelérül, Szegény nyele, kirothadt a helyérül, Pedig azon, hejh! sok volt a rovás már, Azt se tudom, mennyi veszett Mohácsnál…
Kalapom szememre vágom – Elhervadtál, szép virágom; Virág, virág, gyöngyvirág… Volt itt régen szebb világ, Nap is sütött fönt az égen – Édesanyám is volt nékem… – Ha bemegyek a templomba, Ott zokogok bánatomba', Mért öltem meg az én édesanyámat, S mért nem öl meg engemet a búbánat!
Ha bemegyek a kocsmába, Nóta kell a bú borába: Húzd, cigány, a búsat – Sirasd azt, hogy magyar vagyok, Árva vagyok, szegény vagyok, Koldusnál koldusabb… Aki búsul, menjen ki az erdőbe, Bús gerlice lehet ott kint belőle; Ha nem illik bús gerlicemadárnak, Válasszon egy jó faágat magának – Én is mennék, hej, de mire kiérek, Csak azt látom: egész erdő leégett – Erdő, erdő, ég az erdő!… Hajhó, csudaszép volt! A pokol tüze szétfolyt A sötétben, Riadás a nagy éjben, Odafönt vörös égbolt! – Ég a magyar erdő! Magyarok, befelé! Nincs út kifelé!… Nyaldosva közelgnek az álnok Kígyószemű lángok: Sziszegnek a szörnyek, Reccsennek a törzsek, Pattognak az ágak, Sír az avar – Benn ég, aki benn van, Jaj neked, magyar!… Félrevertem száz harangot, Riadozva szállt a hangjok,
Kongva-bongva, zengve – Elolvadtak a harangok, Elnémultak mind a hangok, Üszkös kötél maradt a kezembe'… Leégett a magyar erdő, Benne égett múlt, jövendő, Minden kincsem ott veszett az erdőbe', Magam mért is menekültem belőle? Fecskeszárnyú gyászkabátom Mással én már föl nem váltom, Bár a színe zöldbe sárgul – jaj be kár! Így vall most a szegény úrra, Ez tanultság, ez kultúra, Svábbogárból így lesz lassan cse'bogár.
No, bolond – mit nevetsz? Vigasztalj meg, ha szeretsz, Ha hiszed, hogy kivirul még valaha Ez a magyar Szahara.
Csitt! Jer közlebb egy kicsit, Titkot mondok: Temetésre szólt az ének, Nem hallották, csak a vének, Vén bolondok; Nagy halottat vittek, vittek. Tudjátok-e, kit temettek? Engem, téged, mindnyájunkat: Ezeréves országunkat; Beleölték vérfolyóba, Tették hármas koporsóba, Mint egykor a hun királyt – Sírba vitte saját népe, S azt se mondja: be kár érte – Senki egy jajt nem kiált… Én se!… én már kacagok, S ha kacagok, kinek arra mi gondja? Nincsenek már magyarok, Én se leszek halott ország bolondja!
Ejhaj, igyunk rája! Úgyis elnyel a sír szája; Gyáva népnek nincs hazája – Világ népe mind megveti, Még az ég is kineveti – Úgy kell neki, úgy kell neki! – Így kell szegény vén bolondnak Sírva porba hullni, Sírni, jaj, hogy ilyen népnek, Ilyen jónak, ilyen szépnek Mért kell elpusztulni…
(1923)
|