1
Jacobi március elején érkezett meg, tehát két héttel korábban, mint okvetlenül szükséges lett volna, a híres európai nagyvárosba, ahol gyerekkorát töltötte, s amely most, ötvenedik születésnapjára aranyhegedűvel tüntette ki. Napokon át csatangolt az utcákon. Délelőtt, délután, este, keresett valamit, bejárta mind a városrészeket, amelyekhez valaha köze volt, de tulajdonképpen semmire sem ismert rá, idegen volt neki minden.
Nyugtalannak látszott. Sovány volt. Sokat fogyott az utóbbi időben. Magas, sovány, nyugtalan ember volt, ha magára maradt egy szállodaszobában. Ha látták, akkor mosolygós képet vágott, ráncait átalakította derűsre, kellemesre. A repülőgépen azonban, érkezésükkor, elszótlanodott. Az alattuk elterülő város kivehetetlen körvonalait nézte a gép ablakából. Könnyű nyári ruhát viselt. A légikisasszony anyáskodva figyelmeztette, hogy itt még majdnem tél van, nincs több tíz foknál - Celsiusban mérve -, vegyen hát fel valami meleg holmit.
Jacobi az útikönyve térképét nézte, s próbálta összehasonlítani a tájjal odalent. Csak a folyó szalagját lehetett jól látni. A napfényben háromszögletű folt csillogott a folyón túl: szerette volna tudni, hogy mi lehet. Amikor a légikisasszony továbbment, Jacobi ledobta az útikönyvet az újságcsomójára. Nem udvariatlanságból hagyta őt válasz nélkül; nem is a megindultságtól szótlanodott el. Enyhe szédüléssel érkezett a gyengesége első hulláma az ismerős, múló rosszullét. Két apró csepp verejtéket letörölt a halántékáról, mutatóujjával. Az újságok közül kihúzott egy képes hetilapot, és odaadta útitársnőjének. Aztán észrevétlenül előszedte zsebéből a gyógyszerét, és bevett egy tablettát.
A hetilap egyoldalas cikket közölt róla. "Negyvenévi távollét után ismét köszöntheti szülővárosa Jacobi Pétert, aki időközben meghódította hegedűjével a világot." A cikk egy csomó fényképből állt inkább, szövege rövid volt. Jacobi frakkban, Jacobi fürdőnadrágban Einstein társaságában. A windsori herceg és hercegné Jacobi nélkül. A város negyven évvel ezelőtti képei. A főpolgármester, aki átadja majd neki az aranyhegedűt. A városi zeneiskola homlokzata és egy modern gyerekjátszótér egy új lakónegyedben. Nevetett a cikken, és halkan, idegen nyelven, vigyorgást erőltetve az arcára, mondott valamit az ideges nyakú szép, harminc év körüli nőnek, aki mellette ült. Harminc éve nem látta a várost; bár csakugyan tizenegy éves korában költöztek el végképp, de később még másfél évet töltött itt. Nem a szülővárosa volt; itt nőtt fel kétéves korától fogva, de az ország egyik kisebb, hegyek közt fekvő városában született. S ami a világ meghódítását illeti: egymás után két koncertjét mondták le a tengerentúl, ezért tudott két héttel korábban jönni ide.
Az útikönyv térképén a vasútvonal nyomán megtalálta a Déli pályaudvart, a valóságban azonban nem látszott a vasút, akárhogy igazgatta a térképét. Letette maga mellé, és behunyta a szemét. A nyomás fokozódott a fejében, az enyhe szédülés nem csökkent. El fog múlni. El fog múlni, de előbb teljesen bezárja, befalazza őt a tehetetlen ürességbe. Egyelőre csak készülődött benne az üresség. Ilyenkor még kilátott, ha homályosan is, ebből a gyengeségből. Harminc éve hagyta el a várost, egy reggel. A Déli pályaudvar csarnokára emlékezett. A lány, akit nem vett feleségül, esőkabátban sétált vele fel-alá az üvegkupola alatt. Váratlanul jelent meg a vonatjánál. Már elbúcsúztak egymástól régen, örökre. Jacobi megmondta neki, hogy nem szereti. Honnan tudhatta meg, hogy mikor utazik? Jacobi gyötrelmesen zavarban volt. A lány nem csinált jelenetet, de talán várt valamit tőle. Egy jó szót legalább. Jacobi kínban volt, félszeg sutaságokat dadogott csak, majdnem ellenségesen, mindenesetre részvétlenül; aztán nemsokára azt írta neki valaki, hogy a lányt baleset érte az utcán.
Elütötte egy gépkocsi? Halálra gázolta a villamos? Vagy levágta a lábát? Öngyilkos akart lenni? Meggyógyult? Jacobi sohasem tudta meg, hogy pontosan mi történt vele, és mi lett a sorsa. "Baleset érte az utcán." A kép, a lány összetört vagy szétroncsolt szegény teste, amelyet ismert, évekig, évtizedekig üldözte. Nyíltan vagy orvul, ébren vagy álmában, annyiszor tört rá, hogy megszokta, megunta, bosszankodva lökte félre az ostoba gondolattal együtt, hogy ő taszította a villamos alá. Legújabban azonban, amióta felmerült a saját halála lehetősége, szerette volna mégis valahogyan helyreigazítani azt a rettenetes pályaudvari beszélgetést. Sehogyan sem volt rendjén. Valamit mégis kellett volna mondania. Nézd, ki a fene hívott, menj innen a pokolba, az isten szerelmére kérlek. Vagy: gyere hát velem, éljünk együtt örökké, szeressük egymást mindhalálig. Vagy annyit legalább, hogy: nézd, várjuk meg, amíg elindul a vonat, és ugorjunk a mozdony elé mind a ketten, ne nyavalyogjunk itt.
Ne nyavalyogjunk itt. Nézd, ne nyavalyogjunk itt. Megrázta a fejét, végigsimította a homlokát. A mellette ülő szép nő kérdezett valamit éppen. Halkan beszélt, a gép zúgása is tompította, és idegen nyelven; Jacobi hirtelen nem tudta, angolul, portugálul, spanyolul beszélgettek-e eddig. Felállt, egy kis levegőhöz jutott most. Felállt, belebújt egy kötött mellénykébe, aztán átvette a képes újságot az útitársnőjétől. UNESCO, Beethoven. Ezt a két szót értette csak a nő, s Jacobi lefordította neki a rövid, pontatlan kis cikket. Jacobi Péter, akit egy magas UNESCO-megbízatással kapcsolatban sokat emlegetnek, látogatása fontosságát növeli az a tény, hogy a tengerentúli országgal, melynek húsz éve állampolgára, fokozni kívánjuk kereskedelmi és kulturális kapcsolatainkat. Múlt évben nyerte el a nemzetek nagydíját lemezsorozatával, Beethoven tíz hegedű-zongora szonátájával, egyetlen hazai hangversenyén azonban, sajnos, egyiket sem hallhatjuk majd, minthogy a művész nemrégiben megvált állandó zongorapartnerétől... Ezt az utolsó félmondatot Jacobi nem fordította le. Útitársnője mégis a legfelső fényképre pillantott. Jacobi frakkban állt a dobogón, mellette, jobbra lent, egy félig háttal ülő, hosszú hajú lány lehajtott nyaka látszott.
A hetilap legalsó fényképén egy csomó gyerek futkározott. Nem a játszótér hintáin, rácsszerkezetein, vadonatúj berendezésén hancúroztak, hanem odébb; a fáknak dűtve hátukat régimódi "komámasszony, hol az olló?"-t játszottak talán; s az egyik apró lány észvesztve rohant a "ház"-ból, a fatörzsétől, felemelve fél karját: "Nem ér a nevem!" Legalábbis Jacobinak ez jutott az eszébe. Egy másik, kevésbé éles fénykép alatt ez állt: "Az egykori Széna-piac - a mai Delano-Schweitzer tér - 1915-ben." A bal parton laktak, az Újvilág utcában. A hosszú, széles, öt-hat emeletes nagy házakból álló utca beletorkollt a Széna-piacba. Kutatott az emlékezetében. A fényképen látható régi villamoskocsik közül melyik mehetett az ő utcájukba? 171-es? vagy NB vagy MI jelzésű? Hogy is hívták a kis meredek keresztutcát, amely a mozi mellől kanyarodott fel a domboldalra? És a nagy, tükörablakos kávéházat szemközt? Metropol, Municipal? Mintha egy M betűt ki lehetne venni a fényképen: CAFÉ M...
A Széna-piacon túl volt egy játszóterük. Egy lejtős, nagy rét a villák alatt. Emlékezett egy kislányra, aki nagyon sportszerűtlenül, ha látta, hogy már úgyis megelőzték vagy utolérték, mindig ezt kiabálta, a varkocsát ide-oda rázva, magasra emelt kézzel: Nem ér a nevem, nem ér a nevem, nem ér a nevem.
- Akkor menj haza - mondta neki egyszer Jacobi dühösen, kilencéves korában.
2
A hirtelen támadt csöndben ezt kérdezte a hegedűstől útitársnője: "Miért jött most haza, tulajdonképpen?" Az utasok kioldozgatták magukat, egy kopasz férfi furakodott melléje, rázogatta a kezét, szintén idegen nyelven hadarva, ideges nyakú útitársnője rúzsozta a száját. Jacobinak eszébe jutott, hogy a hangversenyiroda értesítette, kint lesz a repülőtéren a televízió és a sajtó. Odahajolt az ablakhoz. Csakugyan, elég sokan nyüzsögnek már a gép körül, fényképészek, filmhíradósok, újságírók. Fejébe nyomta puha szalmakalapját. Aztán újra levette, és zavar nélkül elkérte az asszony kis tükrét. El kellett rendeznie az arcvonásait. Leült egy pillanatra a tükörrel. Derűs, nagyvilági és mégis komoly mosolygást próbált. Így nem léphet a felvevőgépek elé. Az ablakból látta, hogy egy fiatalember, akit nyilván a hangversenyiroda küldött ki, virágcsokorral integet feléje. Ettől megnyugodott. Ha ez megismerte, fényképe alapján, akkor nincs nagy baj az arcával. Hóna alá vette a hegedűtokot, és gyakorlott mosolygással bukkant elő a gép ajtajából. Intett a kalapjával, valamennyiük felé, s a lencsékkel szembenézve, nem a lába elé, óvatosan, de biztonsággal lépegetni kezdett lefelé a lépcsőfokokon. Jacobi mosolya könnyed volt és kellemes, belső derűből fakadt, átsugárzott rajta elmélyült komolysága. Azonban nem őt fényképezték. Későn vette észre.
Egy kövérkés, negyvenéves férfit fogtak közre a tudósítók, fényképészek. A hangversenyiroda fiatalembere tépte a haját, elrohant virágcsokrostól az egyik televíziós ember után. Egy pillanatra visszafordultak mind a ketten Jacobi felé, a televíziósnak ragyogott az arca a boldogságtól, intett valamit, aztán ment tovább, mert a társai meg a filmesek visszahurcolták a kövérkés államférfit a repülőgéphez, és rávették, hogy ismételje meg a kiszállást. A hangversenyiroda fiatalembere loholt utána, most már hóna alá csapva a virágcsokrot. Jacobi végképp elvesztette mindnyájukat, mert három-négy útitársának különböző nyelvű izgatott búcsúzkodása után - Au revoir, mon cher Maestro, ŕ bientôt! It was terribly nice, really, dear Mr. Jacaby... - újra szédülni kezdett, s lassan besétált az egyik épületbe, és leült az első padra. Bevett még egyet az orvosságából.
Mozdulatlanul ült. Lehet, hogy elég sokáig, de lehet, hogy néhány perc volt az egész. Semmire sem gondolt, és semmire sem figyelt. Fejébe mintha a repülőgépzúgással együtt visszatért volna egy csomó beszélgetésfoszlány is, s értelem nélkül pergetnék újra, oda-vissza, az idegen szövegeket. Nem figyelt rá, elengedte a figyelmét mindenestől, és tényleg, ugyanúgy zúgott, pergett tovább fejében a kusza hangszalag, mintha tőle teljesen független forrásból eredne. (Par exemple, mon cher Maestro! En effet, c'était précisément pour ne pas manquer votre récital, que j'ai fait un détour... I see, Mr. Jacaby, but if you have never been back home for thirty years... I mean, that's quite a long time, isn't it? Putting it forty years doesn't seem such a terrible inaccuracy...) Arra eszmélt fel, hogy egy rendőr udvariasan beljebb terelte az épületbe. (Awfully nice of you, my dear Maestro. Bien sűr, cher ami, mercredi prochain. Quelle idée, que je ne l'oublie pas...) Ide-oda irányítgatták, végül egy "Külföldi útlevelek" feliratú folyosórészen egy kopár kis szobába került. Egy civil ruhás férfi ült egy íróasztalnál, és intett neki, hogy ne oda üljön, hanem a másik oldalra, az ablaknál álló íróasztal elé. (Par exemple, Monsieur Jacobi, it may be a terrible inaccuracy, cependant c'est précisément pour que your compatriotes of quarante years ago should get a chance, une bonne chance, de ne pas manquer votre récital, even if the town doesn't happen to be exactement votre birthplace...)
- Az ablakhoz - mondta. Felállt és átment ő is, átült Jacobi íróasztalához. S mintha udvariasságból tenné, kérdezgetni kezdte. Hogy hívják? Mennyi időt kíván ebben az országban tölteni? Mi célból? Miért éppen jövő szerdáig? Ellenszolgáltatás fejében? Milyen polgármester? Tudja ezt igazolni? Van-e munkavállalási engedélye? Milyen szavatosságot tud nyújtani, hogy elhagyja az országot?
Jacobi feleletei határozatlannak tűntek. A férfi elölről kezdte a kérdéseket, majd beleszólt a telefonba, s a gépírónak, aki rögtön belépett, lediktálta a két első kérdését és a hegedűs válaszait. Egy darabig folyt tovább a diktálás, végül a tisztviselő felnézett Jacobira.
- Nem adhatom meg önnek a belépési engedélyt.
Jacobi nem felelt, úgyhogy hosszú szünet támadt. Ültek és nézték egymást. A férfi gépíró hátradűlt a székén, és félénken a körmét piszkálta. A hegedűs azonban nem volt megijedve. Nem nagyon tudta, hogy miről van szó. Most, ebben a kopár kis hivatali szobában, most rohanta meg, most árasztotta és kábította el az anyanyelve.
Már amikor a gépből kiszállt, bénulni kezdett megszokott idegen szavainak érrendszere. Bekerítette, mint ellenséget, az anyanyelve. Feliratok, falragaszok, hangosanbeszélő - kapusok, filmesek, szülők, gyerekek, rendőrök - telefonba, hangszórón át, közönyösen, mellékesen, hányavetien: magától értetődően mindenki ezt a nyelvet beszélte itt. Kalandos, hajmeresztő összeesküvés. Jacobit részegségbe ringatta, hogy itt az anyanyelvén beszélnek vele. És gépbe diktálják a válaszait, anyanyelvén. Szívesen harmadszor is elölről kezdte volna a civilruhással.
Kijárat. Bejárat. "Az utasok kéretnek..." Képzeld, angyalom. Hagyd. Az anyja keservit. A borotvapengék királya. Tilos a bemenet. Ebben a "Tilos a bemenet" feliratú szobában Jacobi már az első kérdésre is, hogy mi a neve, azt felelte, amit hároméves korában: "Jacobi Péter, Újvilág utca huszonhét, második emelet három." Ha elvész, ezt kell mondania az idegeneknek. Skandálva, kicsit énekelve mondta, s elégedettségében, hogy még ilyen jól tudja, kétszer megismételte. Az íróasztalnál ülő férfi nem szólt közbe; hozzá volt szokva mindenféle furcsaságokhoz. Az aranyhegedű ügyét azonban sokáig firtatta, s az állandó lakhelyére is kétszer visszatért. "Nincs" - mondta Jacobi. Nincs állandó lakóhelye? "Nincs." De hát az útlevelébe be van írva itt. - "Az volt. Már nincs." - Nincs? - "Nem többé." - Jacobi zavartan, gyorsan helyesbítette: - "Nincs többé. Nincs meg többé." - Úgy érti, hogy már nem az állandó lakóhelye? - "Úgy értem, hogy nincs már meg."
Ablak, ablak, gondolta Jacobi. Finestra, window, fenętre. Nyisd ki az ablakot, Péter. Ne ülj az ablakba. Be ne törd az ablakot. Jacobi valódi ablakokra gondolt. Hálószobaablak. Ottóék ablakai. Konyhaablak. Tavasszal, nyitott ablakok. Esőben, a szobája ablaka. Ablak, ablak, ablak. Ablak. Ez a derék civilruhás azt mondta neki, ablak. Jacobi, mintha az arcán felejtődött volna a televíziónak szánt mosolya, könnyed komolysággal nézte a tisztviselőt, belső derű sugárzott át elmélyültségén.
- Egy ekkora aranyhegedűt kap, azt mondja?
- Nem, nem.
- Hát mekkorát?
- Egy kicsikét - felelte Jacobi. - Miniatűrt. Aprót. Parányit. Csöppet. Egy icipici kis hegedűt. Egy irinyó-pirinyó kis aranyhegedűt. Egy csöpp kicsi parányi apró icipici...
A civilruhás ezúttal, kicsit idegesen, mégis félbeszakította: "Tehát emiatt jött ide?" - "Nem" - mondta Jacobi őszintén. - "Talán szándékában áll újra letelepedni ebben az országban?" - "Erre még nem gondoltam." - "Nem gondolt rá, hogy itt marad?" - "Talán igen. Talán gondoltam rá."
Talán, talán ez nem volt jó felelet, gondolta Jacobi. Noha talán csak azért felelt így, hogy a "talán" szót használhassa. Igazában azonban már nem ezt gondolta Jacobi. A civilruhás, úgy látszik, elvesztette a türelmét, legyintett, bánja is ő, lediktált két nyilatkozatot, és szavatosságot kért a hegedűstől valamire. Ennélfogva Jacobi azt gondolta igazában, hogy akkor már tudnia kellett olvasni, amikor a kelmefestő kirakatában öröktől fogva meglevő hosszúkás háromoldalú fahasábon feltűnt neki egy új szó. Az üzlet egy sarkon volt, néhány házzal odébb, mint ahol laktak. Nem volt különösebben érdekes. De a kirakat közepén, elöl, egy politúrozott háromszögletű hasáb volt lefektetve, s ez állt rajta: Millner H. és Fiai - Szavatossággal Fest Tisztít.
Talán, talán hallotta már a "szavatosság" kifejezést előbb is, de nem tudta, mit jelent. Még később is, amikor másodszor, harmadszor találkozott írásban ezzel a szóval, és próbálta összebékíteni a gyanított tartalmait, eltérő vonatkozásait, még később is homályos, tétova maradt az értelme. Esőkabátot, sátorponyvát hirdettek az újságban egyszer mint szavatoltan vízhatlant. A szavatolás tehát valami ismeretlen tímár- vagy takácseljárás is lehetett: cserzés, pácolás, átitatás egy különleges festékanyaggal vagy zsírral, viasszal? Vagy kártolás, fésűsfonás, szövésfajta? Ennek ellentmondott egy varrógép, melyet a hídon túl, az egyik körúton talált. Rá volt írva az ára és az, hogy kétévi szavatossággal. Elejtette azt a lehetőséget, hogy a csillogó fémmasinát cserzőkádakban, rokkán vagy szövőgépen, vagy akár kemencében szavatolták két évig. De ahogy továbbszaporodtak a szó jelentései, az újabb árnyalatok rendre rárakódtak az elsőre, visszakapcsolódtak Millner H. és Fiaihoz. Az egyik könyvében volt egy kép, préri, távolban vízesés, sziklafokon a szereplők, s ez állt alája írva: "Szavatolok a lady biztonságáért - mondta a derék indián." A szokatlan szóhasználat, noha nyilván csak az ifjúsági regény fordításbeli sutasága volt, valódi varázslattal és nagy erővel keltette életre az idegen világot, a messzeséget. Innét, máshonnét, a kelmefestő szavatosságába mindenesetre beleivódott, cserződött, pácolódott, fonódott és szövődött sokféle jelentés, kalandos és vitéz értelemárnyalat; mint: salvus conductus, kezesség, kitartás tűzön-vízen át, férfibecsület, adott szó; vagy, kézzelfoghatóbban: menekülés a Cordillerákon keresztül, robogó gyorsvonat a szakadék fölött, a hajótörött és elveszett édesatya megtalálása egy lakatlan szigeten.
A bátor indián nem volt többé elválasztható Millner M. és Fiaitól, s ahogy ő a képen, meztelen bronz felsőtesttel, fegyvertelen laza eleganciával feltette a lábát a sziklafokra, Jacobi is megszokta, hogy - ha néha megállt barátjával a kelmefestő kirakata előtt egy percre, ámbár ez ritkán történt meg, mert majdnem minden egyéb dolog érdekesebb volt ennél, de ha mégis megálltak, talán csak puszta szórakozottságból, beszélgetésbe merülve -, megszokta, hogy a jobb lábát feltegye a kirakat alatti lépcsőfokra, gépies mozdulattal.
- A nemesfémkivitel korlátozás alá esik. Munkavállalási engedélyre van szüksége - mondta a civilruhás. - Itt írja alá ezeket.
Jacobi felállt. Az órájára nézett. Közben a székét támlájánál fogva félretolta, és feltette rá a jobb lábát. Aztán előrehajolva, fél lábával a széken, aláírta az elébe tett papírokat.
3
Magas, sovány, nyugtalan férfi volt, magára maradva a szállodaszobájában. Harmadszor kezdte a berregést a telefon, amikor végre megfordult, félig felült, és a kagylóért nyúlt. Ruhástól feküdt az ágyán, mozdulatlanul, a falnak fordulva, már jó ideje. A szoba nagy volt, előkelő, kellemetlen. Üresnek érezte. Szétdobálta a holmiját, hogy mindenhová jusson valami, de így is üres maradt a szoba. "Nem, dehogy" - mondta a telefonba. - "Úgy látszik, elvesztettük egymást a repülőtéren. Semmi baj. Ma nem. Ma nem érek rá. Semmi esetre sem. Holnap, holnap. Kérem." Óvatosan visszaejtette a kagylót, és felállt. Ennek a szobának még ablaka sincs, gondolta, csak üvegből van az egyik fala.
Sálat vett, kabátot. Sietni kezdett, mint akinek csakugyan dolga van. A portás átadott neki néhány levelet. Le courrier, Monsieur. A másik hol Senhornak, hol Signor Giacobinak szólította. Két borítékot feltépett, a harmadikat, amely kézírással volt címezve, a zsebébe gyűrte. Határozott léptekkel indult kifelé és fordult jobbra az utcán.
Átment egy hídon, a közepén megállt egy percre, hogy lenézzen a vízbe. Kivette zsebéből a kézzel címzett borítékot, felbontatlanul darabokra tépte, és beleszórta a folyóba. A híd túlsó oldalán földalatti villamoson folytatta útját. Aztán megint gyalog. Sok minden megváltozott, de a kis teret könnyen megtalálta. Igaz, hogy csak egyenesen kellett mennie a nagy sugárúton.
Ott volt a lovas szobor, ott volt a Wagner-kávéház. A mellékutca felőli oldalán kell lenniük a biliárdasztaloknak. Jacobit utolérte valamilyen felvonulás, amikor éppen át akart kelni az úttesten. Táblákat vittek, meglehetősen rendben folyt minden, de a járókelők közül sokan utánuk tódultak, és ahogy a menet túlhaladt a téren, és odaért a sugárút következő kereszteződéséhez, egy háztömbbel odébb, hirtelen lárma, kavarodás támadt, rendőrautók érkeztek, aztán szinte pillanatok alatt egyszerre mintha kiürült volna a tér, az utcák, a sugárút. Az amúgy is gyér forgalom megszűnt, és a felvonulók, járókelők, rendőrök nyomtalanul eltűntek. Lövés nem hangzott.
Üresek voltak az ablakok is, a nagy új házak is, belül mind üresek. A vendéglőkben, iskolákban, autóbuszokon, sehol senki. A lakásokban nem laknak emberek. Ilyen lakatlan városban, itt, a hajnali üres utcán futott egyszer előle az a lány. Utolérte, huzakodtak, megint elszaladt. A szobor alatt újra utolérte, hevesen magyarázkodtak, könyörgött neki, de a lány elfordult. Nyár volt. Mi történt aztán, hogy volt tovább? Boldogan reggeliztek sokszor a Wagner-kávéházban. Boldogtalanul is reggeliztek a Wagner-kávéházban. A Siboney című rumbát játszották egy szilveszteréjszaka a Wagner zenészei. Hógolyóztak a szobornál kora reggel, járták külön-külön a rumbát tovább a hóban.
A biliárdasztalok nem voltak már meg. Külön bejáratú espressót rendeztek be a kávéháznak ezen a szárnyán. Jacobi a mellékutca egyik kapuján befordult, felment gyalog a második emeletre, s amikor az ajtón egy idegen nevet látott kiírva, nem csöngetett be. Nem is habozott sokáig. Visszafordult, visszasétált a földalattihoz, és ahogy jött, visszavillamosozott a hídhoz; onnét pedig a Széna-piacra.
Az Újvilág utca 27. és 29. számú házak helyén egy magas új irodaépület állt. A sarkon megvolt a kelmefestő üzlet, de a kirakata nem is hasonlított a régi, tartózkodóan ízléses, modern kirakathoz, mert a legújabb divat szerint volt berendezve, századvégi stílusban, mint a nagyanyjáék ebédlője egykor. Nem találta azonban Ottóék házát. Két-három kapu előtt is megállt, tanakodva, de nem ismert rá egyikre sem. Persze, hiába találta volna meg; Ottónak rég nyoma veszett, fiatalon halt meg, a szüleiről is tudta, hogy már nem élnek. Nem őket kereste. Nem is a saját házukat kereste; sőt, megkönnyebbüléssel látta az oda nem illő magas házat a helyén. Talán éppen erről akart bizonyosságot szerezni. Hogy nyoma sincs a régi lakásuknak, egy porszem sem maradt belőle. Egy gyerekhomlokú, gyengéd kislányarcon töprengett, ami a Siboneyről jutott az eszébe. Flóra volt a neve. Vagy Fanny? Dóra? Bianca? Nem, mégiscsak Flórának hívták. Tizenöt éves volt, ő húsz. Vagy mind a ketten tízévesek? Nem, nem. Zongoraszakos volt Flóra. Hová lett vajon? Mindegy, gondolta. A Széna-piacot kereste és a nagykávéházat.
A tér idegen volt, akárcsak a képtelennek érzett új neve. A nagykávéházat bajosan ismerhette volna fel, mert egy supermarketféle létesült a helyén. Jacobi bement az áruházba, végigsétált rajta, az emeleti könyvosztályon térképek közt válogatott, végül talált egy építészeti művet a városról, és megvette, a régi fényképek miatt. Az egyik képen megismerte a folyóparti fasoros, kioszkos szögletet, ahová a mostani huszonkét emeletes szállodáját építették. A könyv eszébe juttatta a domboldali kis teraszos parkot a templom lábánál, mert két régi felvételen is látható volt, rákerült mellesleg a képekre, melyek a várost mutatták madártávlatból.
A kis park a Széna-piac fölött feküdt, magasabban, mint az ő lejtős rétjük, ahol egyszer ráförmedt a sportszerűtlen játszótársára. Nem ér a nevem, nem ér a nevem! Akkor eredj haza. A kislány megsértődött, bőgni kezdett, és elrohant. Jacobi tétovázott, utánakiáltott, visszafordult, de aztán mégis nekiiramodott, és futni kezdett a gyerek után. Hamarosan elérte, s mindjárt átkarolta, felnyalábolta, és visszacipelte a többiekhez. A kislány még jobban sírt. "Ha megfognak, ne mondd azt, hogy nem ér a neved." - De mindig engem fognak meg! - "Mert kicsi vagy." - Nem ér a nevem! - "Akinek nem ér a neve, az nem játszik tovább." - Hiába, a kislány újra elrohant, sírva, kiabálva: Nem ér a nevem, nem ér a nevem, nem ér a nevem. - "Hagyd" - mondták Jacobinak. Néztek a kicsi után, ahogy bőgve, fél karjával vadul az ég felé hadonászva, kétségbeesetten nyargalt a domboldalon.
Csakhogy a kicsike lány másnap megint ott volt a réten. Jacobi pedig harmadnap, noha már elcsüggedt, hogy semmire sem ismer rá itt, vagy hogy, ami ismerős, az is teljesen idegen marad neki, mégis abbahagyta a délelőtti próbát, és felment a domboldali kis parkba. A zongoristát, akit kapott, nem szerette. Darócnadrágos fiatal lány volt. Talán nem akarták durván megsérteni vele Jacobit, mert láthatólag nagyra tartották a lányt; s ő maga mindenesetre nagyra tartotta magát. Hideg, kemény, magabiztos nő volt; ráadásul késett a próbákról, más dolga volt délelőttönként. Így hát Jacobi a harmadik délelőtt otthagyta egy óra múlva. Bocsánatot kért, taxit hívott, és átment a Széna-piacra.
Talán nem egyenesen lenézésből adták neki ezt a rideg, darócnadrágos nőt, talán a jövő nagy reménysége volt, de a hegedűs tűrhetetlenül érzelgősnek érezte a játékát. Felment a domboldalon. A rét eltűnt: minden be volt építve. A kis sétatér azonban, a lépcsőzetes park a templom alatt, váratlanul éppen olyan volt, mint a fényképeken, mint régen. Itt negyven éve semmi sem változott. Még egy padot is talált a felső szakaszon, ahol sokszor lerakták a holmijukat, s még a kavicsok, füvek, virágok is ugyanazok voltak talán. Jacobi mégsem tudott visszaemlékezni semmire, senkire. Hirtelen végképp idegennek érezte magát. Majdnem futva kezdett menekülni.
4
Nem ezért jött. Hajótörött atyját jött megtalálni a lakatlan szigeten. Azért jött, hogy szavatoljon a lady biztonságáért, bátor indián. Egy lányt kellett volna átvinnie a Cordillerák szakadékai közt. Azért jött, hogy kinyomozzon egy régi-régi rejtélyt. Átvette az aranyhegedűt a polgármestertől, tapsoltak, meghajolt, mosolya kellemes nagyvilágiságán átsugárzott bensőséges komolysága. Átesett a díszvacsorán is, a szédülése enyhébben jelentkezett, s a szállodai szobájában, sovány, magas, nyugtalan férfi, levetette a frakkját, letette az aranyhegedűjét, és falnak fordult az ágyán. Másnap, szerencsére, a darócnadrágos nő lemondta a próbát.
Nem ezért jött. Nem ezért tanult meg járni, nem ezért tanult meg beszélni az emberek nyelvén. Kém volt ő közöttük. Idegen hatalom ügynöke. Jók voltak a papírjai. Utazott az Amatijával ide-oda. De csak megbízásból; az angyaloknak kémkedett az emberi világban. S most mégis, már elég régóta, már nagyon régóta, baj volt vele. Az üresség, amit érzett, ha gyengeségi rohama elfogta, ő maga volt. Nem a betegsége tünete, hanem a játékáé. Nem vették észre, mert megtanult hegedülni az emberek nyelvén úgy, hogy ne lehessen észrevenni, hogy baj van vele. De nem ezért tanult meg hegedülni.
S mennél üresebbnek érezte a játékát, annál ingerültebb tiltakozás támadt benne, hogy a darócnadrágos lány ne töltse meg a maga érzelmeivel ezt a c-moll szonátát. Testi ellenszegülés fogta el. Majdnem öklendezett. A városi zenedében másnap, szerencsére, azzal fogadták, hogy a nő lemondta a próbát. Egy öreg zenedei tanár helyettesítette, szívességből.
Szemüveges, hatvan-hatvanöt éves férfi volt, furcsán tartotta a fejét. Amikor egyszer hibázott, Jacobi lenézett rá egy félpillantással, elcsodálkozva, mert összehasonlíthatatlanul jobb zongorista volt a nőnél, s ahogy meglátta az öreg tarkóját, fiús nyakát, akaratlanul újra meg újra odalesett megint a hegedűje mögül. Vonzotta a tekintetét. Jólesett néznie öreg honfitársa nyakszirtjét. Ez volt az első ismerős dolog a városban.
Estella. A vaksötét égbolton, csillagként csakugyan, úgy gyulladt ki a lány neve, mint a szerelem. Estellának hívták! nem Flórának. Itt, a városi zenede folyosóin, kapujában leste mindig, hol bukkan fel gyerekhomloka, végtelenül gyengéd kis arca. Estella. Gyere már, Estella. Jacobi másba volt szerelmes. Tudta jól, hogy másba szerelmes. Nem Estellába. Ez barátság volt. Együtt mentek-jöttek, ahová csak lehetett, megvárta, cipelte a kislányt diákétkezdébe, haza, koncertre, és az arcát, gyerekarcát, gyerekhomlokát saját tulajdonának érezte.
Az öreg zongorista megint hibázott. Jacobi különös módon ettől egyszerre valódi kedvet kapott a játékhoz. Nemcsak a fiús tarkóját szerette, hanem a kétszeri melléütését is. Hónapok óta, talán évek óta nem érezte ilyen valódinak a zenét. Amikor befejezték a szonátát, az öreg mozdulatlanul ülve maradt a zongora előtt. Sóhajtott, felemelte a két kezét, leejtette tehetetlenül. Nem szólt semmit. Végre megmozdult, jobb kezével a hegedűs felé nyúlt, hogy megtapogassa. Jacobi csak most vette észre, hogy valami hiba van a szemével. Alig lát, vagy vak. Nem párás volt a szemüvege, hanem vastag szürke üvegből való. Jacobi két tenyerébe fogta a finom öreg kezet.
Megegyeztek. Az öreg zongorista vállalta a hangversenyt, különösebb ellenkezés nélkül. Jacobi karonfogva kísérte végig a folyosón, amire az öregnek nem volt szüksége, mert bámulatos biztonsággal járt, kivált itt, az ismerős épületben. De az utcán is tökéletesen tudta leplezni a vakságát. A botja sem volt fehér, hanem csak egy jó formájú sétapálca. Emlékszik-e erre a névre: Grynaeus Ottó, kérdezte tőle a hegedűs. Az öregúr megállt, láthatólag eltűnődött a néven, de nem felelt.
"Negyven éve" - mondta Jacobi. - "Csodagyerek volt. Itt is sokat játszott, a zenedében."
"Mindenki csodagyerek volt" - mondta az öreg tanár. Én nem, gondolta Jacobi. Egyszer egy újságírónak elmondta, s attól fogva sokszor megismételte a történetet, hogy a barátja kedvéért kezdett hegedülni tanulni ötéves korában. Bár a valóságban talán később történt. Ottónak először a hallására figyeltek fel a szülei. Még nem érte fel a zongorát, amikor ütögetni kezdett szinte a feje fölött, a billentyűkön, s egyszer egy vendégük meghallotta, amint szokása szerint, két kézzel s egy-két hangot gyorsan utánaütve, leütötte a pontos akkordját egy kintről felhallatszó kurta zajnak. Autóduda, villamoscsikorgás, kiáltás vagy csengő, vízcsap, kutya, macska, bármiféle váratlan hangot hallott, odaszaladt a zongorához, leütötte összes felhangjaival együtt, s dolgavégezetten ment vissza játszani Jacobival a szőnyegen. Zeneiskolába kellett tehát járnia, amit ő nem nagyon bánt, de Jacobi sokszor egyedül maradt a legjobb délutáni órákban a zenede miatt, s ennélfogva végül, kérésére, őt is beíratták. Tűrhető növendéknek bizonyult, a hallásával nem volt hiba. Ottóról azonban nemsokára kiderült, hogy olyan tehetség, amilyen nem minden száz évben születik.
Jacobi viszont unta a zongorát, és áttért a hegedűre. Ezzel csak az volt a baj, hogy vászontokban kellett hazahordania. Amikor már egyedül mehettek a zeneiskolába, és utána szabadon kóborolva, kerülővel térhettek haza, neki ott volt a nyakán a törékeny hangszer. Így is felkalandozott azért sokszor Ottóval a domboldalra, hegedűstől, de hát kissé útban volt neki, terhére volt a kicsi hegedű.
Egyszer kicsúszott a kezéből. Egy kőkerítésen kellett átmászniuk, és leejtette a vászontokot. Ottó elkapta, semmi baj nem történt; a nyerge kiugrott, de a hegedű nem tört el. Hű, öregem! Az anyja iskoláját! Nagyszerűen mulattak akkor. A hasa is megfájdult, annyit nevettek aznap, görnyedezve, lóbálva a lábukat a kispadon, lefelé jövet a domboldali park lankás útjain, a kanyarok rövid lépcsőszakaszain.
Még egyszer átment az Újvilág utcába. A zsúfolt villamoson kapott egy ötletet egy kisfiútól. Jacobi gyakorlatlan utas volt, dülöngélt, tehetetlenül sodorták ide-oda. Valaki felállt, egy kisfiú furakodni kezdett az ablakülés felé, húzta maga után az anyját. "Üljünk le, mama!" A fiatalasszony lehajolt, halkan csitítgatta a gyereket. A megüresedett helyre leült egy kövér nő. A gyerek tovább zúgolódott, s amikor a következő állomáson megint felszabadult egy ülés az ablaknál, újra felerősödött vékonyka hangja. "Üljünk le, mama!" Az anyja röstelkedve igyekezett őt féken tartani. Pszt, csitt, fiacskám. Mások is fáradtak, öregebbek nálad. Miért kell éppen neked leülnöd? A gyerek elkeseredetten fakadt ki: "Én nem akarok mindig a popók közt állni!"
Nevetés támadt. Jacobi odanézett. A fiatalasszony, akit bántott, hogy feltűnést keltenek, pironkodva ölelte magához a kisfiút. Csakugyan, akkora volt, hogy éppen a tolongó, szorongó utasok ülepéig ért az arca. Most az anyja öléhez szorította a fejét, és haragosan, félig sírva, rázogatta. Jacobi leguggolt melléje egy pillanatra, a popók közé, s megsimogatta a haját. Keresgélt a zsebeiben, de csak aprópénzt talált meg egy hangfogót. A hangfogó érdekelte a fiút, de előbb sugdolózni kellett vele, hogy elfogadja. "Engem Péternek hívnak. Hát téged?" Hepete, pepehe - még ennyi sem hallatszott a feleletből, mert a gyereknek csak a puha szája mozdult kettőt, és befelé szívta a levegőt, miközben kimondott valamit, megilletődötten, de Jacobi értette, hogy mit kérdez. "Én hegedűs vagyok" - mondta, nagyon halkan. A kisfiú végül elfogadta a hangfogót, jólnevelten, s egy darabig így utaztak ülepmagasságban.
Ez szerencsés napja volt Jacobinak. Látott végre egy jólesően ismerős dolgot, az öreg zongorista tarkóját. Folytathatott végre egy teljesen értelmes beszélgetést. ("Ha hegedűs vagy, akkor nem fogadom el a hangfogót, mert akkor kell neked" - mondta a kisfiú. - Igen, de nekem még sok van. - "Mennyi?" - Sok-sok. Meg sem tudom mondani, mennyi. - "Mégis, körülbelül?" - Jacobi tűnődött, mennyi? Három - mondta végül. - Vagy négy. "Az nem olyan sok." - Hát nem olyan sok, de nézd, egyszerre úgyis csak egyet tudok feltenni a hegedűmre. - Ezt most a kisfiú gondolta át. "Az igaz" - mondta végül, meggyőzetve.) Aztán megtalálta Grynaeus Ottóék házát.
A kelmefestő kirakata előtt leguggolt, mint a villamosban. Hiába, nem ment vele semmire. Rézlámpák, szamovár, Makart-csokor, ki tudja, micsoda. Ez nem volt Millner H. és Fiai, gyerekmagasságból nézve sem. Fent a dombon, a kis parkban, nem a padra ült le, hanem a pad mellé a földre. Megnézte közelről a kavicsokat. Odébb csúszott, a pázsit felé. Hangyát, bogarat keresett. Mutatóujjal beletúrt a nyirkos fűbe. Egy kavicsot kiválasztott, és zsebre vágta. Később, amikor visszafelé újra végigment az Újvilág utcán, szórakozottan dobálgatta a tenyerében a kavicsot, aztán szórakozottan elhajította. Némelyik kirakatnál mélyen lehajolt, mintha ki akarna betűzni valamit, árat vagy felírást. De észrevette, hogy a sűrűsödő forgalomban senki sem törődik vele, leguggolt hát megint a kapuknál, ülepmagasságban. Így találta meg a házat, ahol a barátja lakott. Az egyik kapuboltozat oldalában ráismert egy kőre.
5
A kapubejáratot érdesre faragott szabályos nagy kockakövek borították. A széles Újvilág utca nyugati oldala és útteste már árnyékban volt, de itt, a keleti oldalán a házak homlokzatát megvilágította a lemenő márciusi nap. Volt, ahol az árnyék már kezdett felkúszni az első emeletekre, a magasabb szemközti épületek táján, de itt, Ottóék kapujában, éppen a fal tövéig érkezett. Tiszta volt ez az alkonyati napfény, de erőtlen. Szembesütött a kapuval, és ahogy súrolta az oldalkövek szemcséit - bágyadtan, erőtlenül -, mégis szinte fellángolt rajtuk, hosszú, fekete tűket, éles árnyékszálacskákat, soha nem látott hevességű mintát rajzolt, felszikráztatva, életre keltve a köveket. Mintha az érdességnek, durvaságnak rejtett, gyengéd, soha nem ismert valódi lelkét lobogtatná fel. A nyitott kapun át, a belső kapualj homályába is szokatlan világítást vetett most, átmenetileg, az alacsonyan járó nap. Hűvösödő esti levegő mozdult az utcán. Jacobi egy liftajtó csapódását hallotta. Emlékezett a lépcsőház alakjára, fekvésére is. De a kőre ismert rá. Nem a szemcséire, árnyékmintáira, hanem a lényegére. A tartalmára, jelentésére; mindenesetre a zenéjére. C-mollban volt. Istenem, gondolta Jacobi. Térdének feszítette az alsókarját, hogy kiegyenesedjen.
Vörhenyes árnyalat játszott bele a napfénybe. Az utcazaj kitisztult, szétáradt; egy fiáker csattogott el, klopen-klopan; a kísérő városzúgás elúszott, túl a Széna-piacon, túl a folyón, a messzeségben; elúszott és visszacsengett a Húsvétszigetek felől. A Hebridákról. Valahonnét a Dél keresztje alól. Istenem, gondolta Jacobi, jártam ezen a földön.
Állt ebben a kapuban egyszer estefelé, márciusban. Utazásra készülődtek, és eszébe jutott egy korábbi március, amikor a teniszpályáról jöttek Ottóval. Vagy egy még előbbi március. Ment haza vacsorázni. Látta a várost törpenézetben, ülepmagasságból. A villamoson ő is elmerült néha a felnőttek erdejében, ő is nyűgösködött néha az anyjával. Hadirokkant akarok lenni, mondta egyszer. Nem a fenntartott ülőhely miatt. Az elhagyott idegen kert pedig, amelynek kőkerítésén keresztül kellett mászniuk, titokzatos, óriási őserdő volt. Sűrű, buja bokrok, elvadult, áthatolhatatlan növényzet. Nagyon féltek a kőfalon belül. De nyomozniuk kellett a rejtélyt, és szerettek félni, különben is. Jacobi kifelé jövet ejtette le egyszer vászontokos hegedűjét a fal tetejéről, mint egy fellegvár bástyafokáról, amikor Ottó elkapta. Hű, te! Öregem! A templomot elhagyva, kitört belőlük a nevetés. Gurultak lefelé az Újvilág utcába. Megálltak a kirakatoknál. Szivarok, képeslapok. Műlábak, művégtagok. Fűszeres, lépcsőház, gyerekszoba: s minden törpenézetben, fű- és szőnyegközelben.
Az utca páratlan oldala az ő világuk volt, az itteni gyerekekkel, boltokkal, domboldalra kapaszkodó kis mellékutcákkal. A páros oldal, a széles utca nyugati fele, más gyerekekkel, más üzletekkel, más keresztutcákkal, majdnem idegen volt, rejtélyes. Ismeretlen kapualjak. Ott lakott valahol egy különös házaspár, akik asztalt táncoltattak, szellemet idéztek, így hallotta Jacobi. És egy lány, a zöldséges kislánya, akiről azt mesélték, hogy egy szóra megmutatja magát, ha kérik, felemeli a szoknyáját. És egy süketnéma koldus, akitől féltek egy időben.
De Jacobi az Újvilág utca páratlan oldalán ment haza vacsorázni. Rugdosta a havat a Széna-piacon. Meg-megállt a kivilágított karácsonyi kirakatoknál. Szivarok, képeslapok. Műlábak. Mozi. Vég selymek, occasio, nagy árleszállítás, ez unalmas volt. Gombok, százféle gomb, ezt ismerték mind. Katonaruhás koldus, harmonikával. Ilyen sok volt. Millner H. és Fiai - Szavatossággal Fest Tisztít. Újságárus állványa, ugyanezen a sarkon. Jacobi egy időben mindent elolvasott, amit talált. A kirajzszögezett újságok címszalagjait. A postaládán található minden betűt. Aztán a nagy fűszeresbolt, és hazaért.
A lépcsőn fél lábon ugrált felfelé. Ha magukra maradtak, azt játszották néha, hogy hadirokkantak. Felkötött karral, fél lábon, mankóval bicegtek. Vagy rázták magukat, kezüket, fejüket, mint az idegsokkosok. Vak embert mímeltek, kicsavarták végtagjaikat. Nem csúfolódásból, inkább irigykedésből. Jacobi egyszer azt mondta a villamoson, hogy ő is invalidus akar lenni.
Érmek is fityegtek a kopott katonazubbonyokon. Az Újvilág utca végében, a túlsó oldalon, ült a járdán egy időben a süketnéma koldus, akiről kiderítették, hogy szélhámos. Veszedelmes csaló, valószínűleg kém. Katonazubbonyán tábla lógott, százszázalékos rokkant. Csak huhogott a járókelőkre: u-uu-u vagy huhu-höhő. Ha szóltak hozzá, rázta a fejét, süket. Kedves, fiatal, szemüveges feje volt. Jacobi összeszedte a bátorságát, és dobott egy krajcárt az ölébe. Félt, hogy a szokásos köszönő u-u-u-val huhog majd rá. De a süketnéma katona csak bólintott a gyereknek hangtalanul; úgyhogy attól fogva mindig vitt neki egy-egy krajcárt.
Ősz volt, tél jött, a hóban is ott ült. Tavaszodni kezdett, a katona ott volt délutánonként, lapos kis ládáján, a fal tövében. De Jacobiék akkor már nyomoztak utána. Először is, nyilvánvaló volt, hogy nem igazi koldus. Látszott az arcán, kezén, fülén, nyakán. Másodszor pedig, értette a beszédet. Vagyis csak tettette a süketnémát. Fiatal nő jött érte este. Ki lehet, mi lehet ez a katona? Kém, nagyúr? Kalóz, tábornok? Mesterlövész. Ezt látták a bojtján. Meglesték egyszer-kétszer alkonyat után. Hová megy a lánnyal karonfogva? A szellemidéző házaspár kapuján fognak befordulni. Nem, továbbmentek. Egyszer megijedt Jacobi. Messziről látta, hogy egy rendőr lép a katonához, elveszi az írásait, olvassa. Leleplezték. Menekülj, ember, gondolta izgatottan. Egy ökölcsapással leteríteni a rendőrt, és beugrani az arra száguldó gépkocsiba. De nem. A rendőr visszaadta az írásokat, tisztelgett, továbbment. Jó papírjai vannak, gondolta Jacobi. Nagy nemzetközi kém.
Közeledett a húsvét. Délelőtt iskola volt, fent a Háromforrás utcában. Délután hegedűóra. Vendégségbe mentek a hídon túlra, anyjával. Ezer más dolga is volt: nem tudtak mindig nyomozni. Ottóval titkosírásban levelezett. Húsvétkor elutaznak mindig nagyanyjához, a hegyek közé, szülővárosába. De mégis, így, hogy kicsik voltak, fű- és aszfaltközelben, nekik könnyebb volt gyanútlanul szemmel tartani a fiatal katonát. Jacobi egy este a hegedűtokjával, tíz lépéssel a barátja mögött haladva, mintha nem ismernék egymást, nyomon követte a két embert, a karcsú nőbe karoló süketnéma katonát, Végig a hosszú útjukon. A Széna-piacot is elhagyták, a nagykávéház mögött befordultak a szűk mellékutcába. Ottó lemaradt, az Új Papagáj-mulató portálján kőművesek, ácsok dolgoztak, ezt nézte. Jacobi ment tovább. A katona és a lány egy még szűkebb, szegényes keresztutcában eltűnt a szeme elől. Csak annyit látott, hogy két-három egyforma bérkaszárnya közül valamelyiknek a kapuján betértek, amikor futva a sarokra ért.
Az is akadályozta a nyomozást, hogy este nem mehettek el egyedül. Sokszor Jacobi figyelme is el-elterelődött másra; egyéb nyomozásokat sem tudott mindig befejezni, végigjárni emiatt: így a szellemidézőket teljesen feladták, a zöldséges kislánya keserű csalódás volt; elpirult, pofon verte Jacobit, és elszaladt, amikor a fiú emelgetni kezdte a szoknyáját: negyven évig gondolni sem volt hajlandó erre, mély, eltemetett seb volt, nemhogy folytatni tudta volna a dolgot. A kelmefestő sarkán egy este nagybetűs újságcímet olvasott. "Történelmi órák - Megkezdték a tárgyalásokat - Holnap dől el a világ sorsa." A rikkancs már elment, üresen hagyott állványára volt kirajzszögezve a hírlap. Úgy? gondolta Jacobi. Tehát holnap. Ezt tudnom kell majd. De másnap aztán, talán mert a domboldalon át mentek haza, kerülővel, talán mert más dolga volt, és nem ért rá megnézni az újságos állványát, vagy talán mert egyszerűen elfelejtette az egészet, mégsem tudta meg, hogy mi lett a világ sorsa. Az is lehet, hogy amúgy is egy múlt heti újság volt, amit látott.
Elejtették a süketnéma koldust is hamarosan. Egyszer még nekivágtak egy délelőtt (este nem tudtak menni), és megkeresték a házat, ahová Jacobi látta őket bemenni. Felgyalogoltak a legfelső emeletre, körüljárták a függőfolyosót. Az udvar kövén valaki fát vágott. Egy óriási teherautó-kerék volt a falnak támasztva. Konyhákba láttak, udvari szobákba. Valamelyikből zongoraszó hallatszott. Táncszámokat gyakorolt valaki, ami sem a házhoz, sem a délelőtti órához nem illett. Yes sir that's my baby... Hallgatták egy darabig, aztán megjelent egy asszony a mosókonyhánál, úgyhogy hazamentek csalódottság nélkül. Nem ez a ház volt mégsem, gondolták.
Húsvét után, amikor Jacobi visszaérkezett, eltűnt a helyéről az emberük. Örökre eltűnt. Elejtették a nyomozást. Ha nem láthatták, megszűnt létezni: tulajdonképpen csak az izgatta őket, ahogy a fiatal rokkant katona ott ült a járdán, furcsa, szép fejtartással, süketen és némán: csak ez vonzotta Jacobit, mint a delejpatkó. S idáig terjedt a megbízatása is, ha jól meggondolja. Ezt kémkedte az angyaloknak, ilyesmit: hogy van-e az emberek közt, aki például ilyen méltóságosan tartja a nyakát. Ilyen mozdulatlanul és ilyen szótlanul. A többi nem volt fontos. A fiatal katona nyakszirtjét és hallgatását megjegyezte Jacobi, megbízói számára, hogy aztán csináljanak majd vele, amit akarnak.
Egyszer még, jóval később, felismerni vélte valahol. Ősz volt, vagy talán már az utolsó tavasz, amit még gyerekként ebben a városban töltött. Elvitték vacsorázni a széna-piaci nagykávéházba. Unta a felnőttek vacsora utáni hosszú beszélgetését, borozgatását, és körútra indult azzal, hogy a mosdót keresi. Az éttermi traktusból falépcső vezetett le valahová. Jacobi a kávéházhoz tartozó Papagáj-mulató földszint alatt fekvő helyiségeibe tévedt. Itt még minden üres volt. A folyosó- vagy előcsarnokféle faburkolatán félmeztelen táncosnők fényképei voltak kifüggesztve. Még csak imitt-amott égtek a villanyok. Pincérek, bárnők civilben érkeztek, egy takarítónő rendezte bent az asztalokat. Az üres terem tompa, piros-bársony, várakozó fényekkel homálylott, túlsó végében egy háttal ülő férfi zongorázott. Szmokingot viselt. Halkan, magának játszott. Jacobi megállt az ajtóban, és hallgatta. Várta, hogy megforduljon. A tarkója ismerős volt, s az egyik szám, amit játszott, szintén. De a zongorista nem fordult hátra, pedig Jacobi sokáig ácsorgott a terem ajtajában; az érkező pincérek, konzumnők ügyet sem vetettek rá.
6
Siboney? tűnődött, ahogy guggolásából felegyenesedett. Ugyan, hol volt még a rumba. Hol Estella, és hol a régi lány, akit nem vett feleségül, meg az üres hajnali sugárút és az indóház üvegcsarnoka. Az A-dúrban van mind, ez meg c-moll. És teljesen más a néven nem nevezhető dallama is. Ez alma, ablak. Megy haza vacsorázni. Kint voltak a teniszpályán. Liftajtó csapódik messziről. Könnyű esti szél indul. Vörösbe hajlik a nap fénye. Ez mind tiszta, tágas és elfogadható.
Istenem, gondolta, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ horzsoló alkonyati napfényt. Mutattál nekem füvet, kavicsot, gyereket popók közt. És almát, ablakot. De mire ismertem rá ebben a kőben? Álltam egyszer ebben a kapuban márciusban, utazás előtt voltunk, és ráismertem egy előbbi márciusra: és most ráismertem erre a régebbi ráismerésre. Vagy valamire, aminek még a halmazállapotára, még a mivoltára sincs szó az emberi nyelvben. Érzés, állapot, éghajlat? Főnév, jelző, ige, határozószó? Talán, gondolta Jacobi, a teremtés egyetlen pillanata, a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében. Megelőzi a nyelvet, a hegedűszót, hogyan jelentsem hát az angyaloknak? Be kell érnem a pillanat megfogható parányi részecskéivel. Például hogy kerül ide ez a fiatal rokkant katona? Akármilyen kicsiny összetevője, elemi alkatrésze mindannak, amire ráismert, fontossága lehet.
Csakugyan, noha nem a Siboney című rumba, hanem a "Yes, sir, that's my baby" kezdetű régebbi táncdal volt, ami rögtön kapcsolta Jacobinak a néma katona tarkóját, érezte világosan, érzékelte a gyomrában, tüdejében, szívében, sejtjeiben, hogy miről van szó. A megfoghatatlan pillanatnak ez már elérhető, közölhető paránya volt, a fiatal katona némasága, nem rezzenő nyakszirtje. De miféle zenével közölje a hallgatást? Milyen tánccal a mozdulatlanságot? Ki jön a segítségére? gondolta Jacobi Péter.
A halott barátja jött a segítségére, meg egy kiagyalt történet. Az egyik valóság volt, a másik mese, kinyomozott detektívregény. Nem ment be a házba. Amikor tizenkilenc éves korában visszakerült egy időre a városba, már csak Ottó nagynénje, Grynaeus konzul vénkisasszony húga és két régi cselédjük lakott itt. Ottó valahol külföldön járt, szülei már nem éltek. Jacobi egyszer-kétszer meglátogatta az idős hölgyet - szegről-végről rokonuk is volt - meg a dadát meg mindent, ami ittmaradt a lakásban. Ottóról azonban nem sokat tudott meg ettől a Matild nénjétől sem. Senkinek nem írt levelet soha. Különös fiú lett belőle. Elválásuk után néhány évvel Jacobi egyszer még találkozott vele, de erre nem szívesen gondolt. Sutának, merevnek látszott a barátja. Különcnek. Mi tagadás, egyszerűen butának. Viselkedését, véleményeit nehéz lett volna másképp felfogni. A barátját azonban mégsem foghatja fel az ember együgyű félnótásnak. És még mindig vonzó, kedves arca volt. Ha Ottó buta vagy nem normális, gondolta akkor Jacobi, hát én is az vagyok. Azóta nem lettem sem okosabb, sem talpraesettebb, sem bátrabb, valódibb indián, mint amilyenek voltunk Ottóval ketten. A nagynénjétől kapott egy címet, és írt egy levelet, majd egy lapot a barátjának. Egyikre sem érkezett válasz. Jacobi beletörődött hát, hogy megszakadt minden kapcsolatuk. Később hallotta valakitől a halála hírét. Azt is hallotta, hogy Grynaeus konzul annak idején öngyilkos lett a felesége halála után, s tönkre is ment a nagy válságban. De miből élt Ottó, ha nem maradt semmijük, miből élt a nagynéni, a dada, a szakácsnő, a régi lakás, amit változatlan rendben talált Jacobi harminc évvel ezelőtt, úgy emlékezett? Nem ment be a házba.
Egy hét múlva mégis bement a kapu alá. Két nappal voltak a hangverseny előtt. Az ügynök kétségbe volt esve. "Üres lesz a terem. Hallatlan balszerencse. Ki megy ilyenkor koncertre? Hogy éppen most kellett ennek jönnie." - Minek? Mi történt? - "Hát az események." Milyen események? - "Úristen! Nem olvas újságot, Maestro?"
Jacobi zavartan mentegetődzött. "De igen, szoktam." Szokott, régebben. Akkor sem rendszeresen. Olvasta egyszer, hogy holnap dől el a világ sorsa, aztán a folytatását elmulasztotta megtudni. "Épp aznap estére tették az elnök rádióbeszédét is - mondta az ügynök. - Korábban kell kezdenünk valamivel, hogy idejében hazamehessenek az emberek."
Nem volt üres a terem, de alaposan foghíjas. "Még sokan belógnak majd, fiatalok, az utolsó percben" - mondta az öreg vak zongorista. Jacobi most látta először frakkban, és nem tudott betelni a nézésével.
"Megtaláltam a barátomat" - mesélte.
"Persze" - bólintott az öreg.
"Tegnapelőtt, estefelé."
7
Bement a kapu alá, tegnapelőtt estefelé. Megállt. Tett egypár lépést. Nem mert nézelődni. "Kit tetszik keresni?" Jacobi érezte, hogy gyanús a viselkedése. "Semmi, semmi" - mondta. Egy nő ért le a lépcsőn, az is megállt a házmester mellett. Valami magyarázatot kellene adnia. "Semmi" - mondta. - "Csak itt lakott valaha egy barátom." - Kicsoda? - Mindegy - Jacobi legyintett. - Hogy hívták? Ha barátja az úrnak, talán tudja a nevét? - Grynaeus Ottó. - A nő csalódottan indult tovább, kifelé. A házmester is elkedvetlenedve bökött hátra a hüvelykujjával: "Első emelet, balra".
Nem lehetett meghátrálni. A lakásban három-négy idegen család is lakott. Névjegyek egymás alatt. Jacobit valaki bevezette a régi gyerekszobába, vagyis inkább kinyitotta előtte az ajtót résnyire, betolta őt, aztán rácsukta az ajtót kívülről. Csak mutogatott, jelekkel magyarázott valamit Jacobinak, mert itt már nem értették volna úgysem egymás szavát a zajtól.
Már erős félhomály volt a szobában, de senki sem gyújtott villanyt. A bal oldali és jobb oldali nagy szárnyas ajtók el voltak torlaszolva bútorokkal. Bal felől piros mahagóni ruhásszekrénnyel; szorosan a szekrény oldalához szorítva Grynaeus konzul íróasztala állt. A szekrényen túl beékelve a sarokba, egy bevetett rézágy. Az ágyon hárman ültek ölbe tett kézzel. Egy iparoskülsejű férfi, egy ijedt, idősebb asszony és egy fiatalabb nő, akinek jámbor, bájtalan arcáról még megközelítőleg sem lehetett leolvasni a korát. Bólintottak, bókoltak Jacobi felé, és mutatták, hogy üljön le. A karosszék, amire mutattak, elferdült Jacobi súlya alatt, megindult, hogy összerogyjon, de aztán egy ponton mégis megállapodott. A zongora betöltötte a szoba jó részét, s Jacobival szemben, az ablakhoz szorítva háttal, Grynaeus Ottó merev, kellemetlen billentéssel, majdnem bántó zajjal, Chopint játszott a vendégeinek. Nem nézett fel Jacobi belépésére.
Vagy ha felnézett, vak pillantással újra visszamerült a tekintete a billentyűkre. De azokat sem nézte. A válla látszott, ahogy görcsösen mozog, időnként felemelte a fejét, hátraszegte a nyakát. Az ablak keletre nézett, a kertekre. A világos keretben élesen kirajzolódott a zongorázó férfi magas, domború homloka, csontos, kiugró sasorra. Ahogy szállt le a nap, és sötétedett a szoba, egyre élesedett ez a sovány árnykép, egy kopaszodó aggastyán sziluettje a fényes üvegre rajzolva.
Sokáig, sokáig tartott ez a zongorázás. Zúgás a fejében bent, a nagy zaj kint: Jacobi nem tudta elhinni, hogy nem lidércnyomás ez az egész. Végre, nagy sokára, mindenki felállt, a vendégek tisztelettudóan kihátráltak. "Elnézést, elnézést - mondták. - A tanár úr olyan szíves, ugye, szokott nekünk játszani, tetszik tudni."
- Szoktam nekik játszani - mondta Grynaeus Ottó. Rázogatta a barátja kezét kuncogva; és kacsingatott rá, ami kárba veszett, már olyan sötét volt a szobában. Jacobi a villanykapcsolót kereste.
- Itt, itt. Majd én - mondta a másik. Befeszítette sovány ujjait a szekrény mögé, és felkattant a villany. Mégsem volt olyan öreg. És megvolt a meleg, vonzó mosolya. - Várj csak. Szólok a dadának. Ez ám a meglepetés. Becsületszavamra! - Sebbel-lobbal, vihogva kiszaladt.
A kopott, összezsúfolt öreg holmik között egyedül maradva, Jacobi tanácstalanul álldogált. Ismerte a bútorokat, képeket, mind. Nem akarta megnézni őket. A kis üvegszekrényt megnézte, aztán elment a kedve. Rájött, hogy már régen fáj a feje. Amikor leült az elferdülő karosszékbe, már akkor kezdődött. Vagy még előbb, a zajjal. Le kellene kuporodni a szőnyegre, gondolta, megnézni közelről a mintáit. Ehhez végképp nem volt se kedve, se ereje.
Grynaeus Ottó elszontyolodva érkezett vissza. Nincs itthon a dada. "Képzeld, öregem, a jó dada! Hetvenen felül van, de jön-megy, olyan egészséges, hál' istennek, mint a makk!" Likőrt szedett elő, poros kis poharakat. "Hát most már csak ketten maradtunk, a dadával. A jó Viki szakácsné, képzeld, már tíz éve, hogy meghalt. A jó Matild néni még előbb. De a lakás megvan. Pedig nehéz idők jártak..." Jacobi rá akart gyújtani a saját cigarettájára, de a másik ezt semmi áron nem hagyta. "Várj csak, Péter, Várj csak." Keresgélni kezdett különböző fiókokban, szekrényekben. Sokáig tartott.
- Hagyd a fenébe, Ottó. Gyere, ülj vissza. Nincs sok időm.
- Nem, nem. Meg kell annak lenni. Várj csak, várj csak.
Közben mesélt tovább. "Nehéz volt tartani a lakást, öregem. Ezt te nem érted. Aztán beteg is lettem egyszer. Hát megijedtünk. Rábeszéltem a dadát. Mert, ugye, ha meghalok, hát mi lesz vele? Kiteszik a lakásból. Nem vitás. Se nyugdíja, se semmi. Tudod, mit csináltam?" Mégis megtalálta a kis cigarettacsomagot, amit keresett, és diadalmasan mutatta Jacobinak.
- Kaptam, tudod. Külföldi. - Újra töltött a ragacsos likőrből, koccintottak. De a cigarettacsomagot nem tudta felbontani. Ügyetlen ujjakkal gyötörte, gyűrte, tépte a rossz végén a színes papírt. Jacobi el akarta venni a kezéből, de elhúzta, nem adta. Mesélt tovább. "Tudod, mit csináltam?" Boldogan kuncogott. "Házasságot kötöttünk. A jó dadával, képzeld. Most megvan a biztonsága. Övé marad a lakás, nyugdíj jár utánam. A városi tanonciskolában vagyok zenetanár. Nézd, hiszen úgysem váltunk volna el egymástól, nem igaz?" Cinkosan hunyorgott a barátjára. Bolonddá tették a nyugdíjpénztárt, megvan a biztonság. Ezt jól csinálták.
Ezt jól csinálták. A lakás ugyan, gondolta Jacobi, már csak a cselédszobából és ebből az eltorlaszolt gyerekszobából állt. A többiben úgy látszik, a jó Matild néni szobájában is, vadidegenek laktak. Újra a zsebébe nyúlt cigarettáért. De a barátja közben szétmarcangolta a külföldi csomagocskát, és elébe rakott három-négy elgörbült, félig összetört nyomorék cigarettát. Likőrt is tölteni akart újra.
- Te, nem sérült a kezed, Ottó?
- Nem. Dehogy. - Csodálkozva nézett Jacobira. - Miért? - Semmi. Csak hát ezt a cigarettát alaposan elintézted, öregem. Nézd.
Csakugyan. Óriásit nevetett. "Hát, sosem voltam dohányos, tudod." Aztán ki tudja, honnét jutott az eszébe, elpanaszolta, hogy nem bírta a koncertezést. Még gyerek volt, amikor tönkrementek, árvaságra jutott. Külföldön, vidéken, egyre kisebb helyeken kellett hangversenyeznie. Inkább akármi mást. Még zongorahangoló is volt később, minden.
- De a koncertezést nem bírtam. Becsületszavamra. Te ezt nem érted, Péter. Napról napra, városról városra, ugyanazt csinálni... És még tanulnom kellett volna... Ej, ezt úgysem érted.
- Nem értem! Hát én hegedülök, te hólyag! - vágott közbe Jacobi dühösen. - Híres hegedűművész vagyok, ember!
A barátjának elakadt a szava. Rábámult Jacobira, összeráncolta a szemét. Aztán lassan, fokozatosan boldog, ragyogó mosolygás ült ki az arcára. "Üres lesz a terem" - futott át Jacobi fején. Fene bánja, gondolta. De sajnos, bánta. Baj, elég baj. Nemcsak pénzt jelentett neki a siker, és nemcsak művészi súlyt, rangot. Megszabta a szellemi, erkölcsi létét, stílusát s ezekkel együtt lelki testtartását. Szóval még a lelke világát is. Hozzászokott a hírnév szükségességéhez; ha fényképezték, nagyvilági s egyben elmélyült ábrázatot öltött, gépies gyakorlattal. És ez most külön fontos koncert volt, egyébként is. Grynaeus Ottó felállt, megölelte.
- Gratulálok, Péter - mondta lelkesen. - Híres nagy művész vagy! Öregem! Ez az! Kitűnő! - Szögletes, suta kézmozdulatokkal kísérte buzdító szavait. Lassan értette meg, miről van szó, de aztán teljesen őszinte volt az öröme. Töltött megint; erre koccintani kell, még ilyet, a jó Péter! Kuncogott, csóválta a fejét, kacsingatott Jacobira. Majd szórakozottá vált a pillantása.
Olyan őszinte volt a lelkes öröme, hogy Jacobi, akaratlanul is lefegyverezve, elkezdett valamit mondani egy tavalyelőtti hangversenyéről. Aztán, a mondat közepén, elharapta a szót. Nyilvánvaló volt, hogy a barátjának erőfeszítésbe került odafigyelni. Őszintén örült a dolognak, de rögtön elfelejtette. Később sem tért vissza rá. Mintha fel sem tételezné Jacobiról, hogy a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonít a hegedűművészetének.
Mindez nemcsak félszeg, hanem kínos, bántó is volt. Rossz álom, gondolta Jacobi. Mégis, amikor hirtelen egy kérdéssel fordult Grynaeushoz, csodálkozva vette észre, hogy a hangjában nyoma sincs megbántódásnak:
- Te, Ottó - kérdezte tőle. - Emlékszel arra a süketnéma koldusra, akinek jártunk a nyomában?
A másik rázta a fejét, nem.
- Voltunk egyszer a Széna-piac mögött, egy csúf bérházban.
A barátja rázogatta a fejét. De ahogy Jacobi tovább kérdezgette, sőt elmondta az egész elméletét, teljes figyelemmel hallgatta, erőfeszítés nélküli figyelemmel, még ha eleinte nem is emlékezett semmire. Látta, hogy Jacobi komolyan beszél.
Végül rátukmálta barátjára a szétnyomorított cigarettáit.
- Kell a nyavalyának - mondta Jacobi.
Bedugta erőszakkal a hegedűs zsebébe, átkarolta a vállát, és boldogan vihogott. Kikísérte vendégét szertartásosan, s az előszobában lehalkította a hangját.
- Meg voltál lepve, ugye - suttogta -, hogy itt találsz, a lakásban? És minden megvan, minden a régi, mi?
El kell szánnom magam, gondolta Jacobi, hogy mégis abbahagyom teljesen a dohányzást. Kezdődött megint a szédülése.
- Pedig de nehéz időkön estünk át. Ezt te nem tudod, Péter - suttogta Grynaeus Ottó. - De minden megvan, minden a régi. Meg voltál lepve, mi, öreg?
- Meg - felelte Jacobi halkan. - Becsületszavamra.
Erősödött a nyomás a fejében. Az utcán egy pillanatra megtántorodott. Másnap fel sem kelt, csak késő délután. Járt egyet, tejet hozatott fel a szobájába, visszafeküdt. Hajnalban ébredt, mély álomból. Fél hat volt. Alig értette, mi történt vele. Leszakadt róla minden teher.
Semmit nem érzett. Lefoszlott róla, kézzelfoghatóan, minden nyomás, bénaság, rossz üresség. Tiszta, könnyű, jó üresség volt benne, mint az ablakban a tiszta, könnyű, beíratlan készülődő virradat.
8
Elég üres volt a terem. Nem gondolta azt, hogy fene bánja. Hogyne bánná, elég baj, tudta jól. De ezt sem gondolta. Majd még sokan beszökdösnek, persze jegy nélkül, fiatalok, mondta az öreg vak zongorista. Megtaláltam a barátomat, felelte Jacobi.
Az öreg bólintott, persze. Frakkban volt, ami olyan természetesen állt rajta, mintha végre levetette volna összes álruháját. Jacobi le nem tudta venni róla a szemét. Inas, barna nyaka a fehér gallérban végtelenül lágy volt és mégis sérthetetlen, elpusztíthatatlan - egy törékeny kisfiú és egy rettenetes férfiangyal nyaka.
- Derék indián. Szavatol a világ biztonságáért. A barátom.
- Persze.
Délelőtt egy újságcímben olvasta Jacobi ezt a kérdést: "Ki szavatol a világ biztonságáért?" A dobogón is csak az öreg zongorista tarkóját nézte a hegedűje mögül. Tegnapelőtt elmondta Ottónak, hogy ráismert, akárcsak a kapukőre. A fejtartásra, a fiús nyakszirtjére. Ottó éberen figyelt, erre végig figyelt. Arra is odafigyelt, hogy Jacobi Péter világhírű hegedűművész, de szemmel látható erőfeszítéssel; őszintén megörült neki, aztán rögtön másra terelte a szót, nem is tért vissza rá többé. Mintha magától értetődőnek tartaná, hogy Jacobi sem tulajdonít a kelleténél nagyobb fontosságot ennek a dolognak. A hegedűs sem tért vissza rá többé. Jegyet sem kínált neki, meg sem említette, hogy hangversenye lesz.
Pedig ezen az estén most jól játszott. Hosszú, lelkes tapsokat kapott, mint mindig. Megegyeztek előre, hogy ottmaradnak a dobogón, kivárják a tapsot végig, hogy ne kelljen a vak embernek ki-be járkálnia. A befejező c-moll szonáta után az öreg ülve maradt sokáig, s mint az első próbájukon, csak tehetetlenül, sóhajtva emelte és ejtette vissza a két kezét. A taps nem szűnt, Jacobi végre felállította az öreget. De a vak zongorista, mielőtt meghajolt volna a közönségnek, finom, tétova kezével megsimogatta a hegedűs fejét. "Édes fiam" - mondta. Mintha egyedül volnának.
Mintha egy lakatlan szigeten lennének.
Tegnapelőtt elmondta Ottónak, amit kitalált. A fiatal szemüveges katona, aki egy időben ott ült délutánonként az Újvilág utca járdáján, nem volt süketnéma. Jól gyanították. Muzsikus volt. Mind a két szemére megvakult a háborúban. Fiatal felesége jött érte mindig. Délelőttönként jazzszámokat gyakorolt otthon, amíg állást nem kapott a mulatóban. A fej tartásáról is látni lehetett, hogy világtalan. Meddig volt a Papagáj-bár zongoristája? Ki tudja. Talán tanult tovább délelőttönként, már nem a táncszámokat. Talán elsőrendű pianista lett belőle. És zenei főiskolai tanár, öregségére. Ki tudja?
Ottó bólogatott. Az igaz. A rendőrnek is jó papírokat tudott mutatni. Százszázalékos hadirokkant. Becsületszavamra! Csakhogy vak volt, nem süketnéma. Inkognitóban koldult. Hallgatni volt kedve.
Az öreg zongorista se sokat beszélt eddig. Mindenfélét mondtak már Jacobinak: Káprázatos volt, maestro, mennyei, utolérhetetlen, nem lelek szavakat: Édes fiam, ezt nem mondták neki soha. Álltak a pódiumon elhagyatottan. Még néhányan tapsoltak, inkább csak az ajtókban, kifelé tódult a közönség. Nem kértek ráadást.
Kezdték oltogatni a világítást.
Jacobi öreg honfitársához fordult hirtelen.
- Emlékszik erre a számra, tanár úr? - Játszani kezdte: "Yes sir, that's my baby." Három-négy erőteljes vonórántással, több húron, Yes! - Sir! - That's my! - Baby! - Az öreg gondolkozás nélkül visszaült a zongorához, és leütötte az első akkordokat.
Az a nyolc-tíz fiatal zenei főiskolás, lányok, fiúk, aki még ott lebzselt a kiürült teremben, az első pillanatban azt hitte, a művész csak hangolja a hegedűjét, de aztán álmélkodó megrökönyödéssel volt kénytelen tudomásul venni, hogy Jacobi Péter és az öreg vak zongoraművész, szinte fegyelmezett összetanultsággal, lendületes ütemben játszani kezdenek egy régi foxtrottot.