Veres János
(népmese-feldolgozás)

Hol volt, hol nem, messzi tájon
- a térképen nem találom -
túl az Óperencián
élt egy okos, szép leány:
lisztes molnár volt az apja,
hazája a malom alja,
eszét hat megye csodálta,
pedig nem járt iskolába:
okos is volt és merész is,
bajba került egyszer mégis...

Egy szép napon fölkereste
az ifjú király követe,
hintó hozza a malomba,
ezüstgombos volt a botja,
s mialatt a malom járt,
kimérten szólt, fontoskodva:
"Hallod-e, te bölcs leány,
azt üzeni a király,
nagy eszednek hírét vette,
s jó mókára szottyant kedve:
a padláson egy sarokban
százesztendős kenderkóc van,
ezennel, ím, elrendeli,
siess hozzá,
s a kenderből
selyemcérnát fonjál neki!"
S a kikent főúri követ
máris kárörvendően nevet:
a felség jól kitervelte,
ez aztán a szép kelepce!

Töri fejét az okos lány,
rendkívüli a föladvány!
S visszaüzen: "Jó királyom,
amit kívánsz, megcsinálom,
csakhogy van egy kikötésem:
padlásunkon egy kis zugban
százesztendős sövényünk van,
abból fényes
aranyorsót
faragtass, de rögvest, nyomban,
mert jól tudom, nem kérheted,
hogy a fényes aranycérnát
egyszerű faorsón fonjam."

Térül-fordul a hű futár,
s hipp-hopp, királya elé áll,
félelmében hideg leli,
s az okos lány üzenetét
nagy sietve ellihegi.
De a felség nyugodt maradt,
nem felhőzte arcát harag.
A molnárlány felelete,
elmés, bátor üzenete
kedvére volt a királynak,
s rögtön új ötlete támadt.
Koronáját félrecsapva,
jogarát jobbjába kapja,
s új parancsát máris mondja:

"Kocsizz vissza a malomba,
robogj által bokron-árkon,
vidd hírül a kívánságom:
Van egy korsó palotámban
- tudod, kamránk polcán tartjuk -,
fenekén egy nagy kerek lyuk,
arra kérem a molnárlányt,
hogy lyukra foltot varrjon,
mielőtt leszáll az alkony.
De megmondom jó előre,
úgy foltozza meg a korsót,
ne folyjon a víz belőle!"

Az udvaronc hajlong, bókol,
s közben már a lányra gondol,
lelki szemével már látja,
miként esik le az álla.

Nagy fehér port ver fel a batár,
hipp-hopp, a malom felé száll...
Kikecmereg a kifent úr,
fürgén a konyhába lódul,
mondja a felség parancsát,
sunyin lesve a lány arcát.
De a lány már nem ijed meg,
széket kínál a követnek,
kökény szeme meg se rebben,
s szól ismét talpraesetten:
"Vidd a választ:"Jó királyom,
egy életem, egy halálom,
megtisztel az új feladat,
teljesítem parancsodat,
de a korsót fordíttasd ki,
ezt üzenem,
mert a foltot
visszájáról kell felvarrni:
olyat nagyapám se látott
- pedig bejárt sok országot,
és sok zsákot kötött-oldott -,
hogy az ember valamire
színéről varrt volna foltot."

Bámul az úr a leányra,
szélütötten, leforrázva,
gyűrűs keze s botja reszket,
s mintha kísértetet látna,
iszkol be a díszbatárba.
A bölcs lány az eresz alatt
csípőre tett kézzel kacag.

Száll a hintó, mint a szelek,
robog vissza a hű követ,
s úgy, ahogy van, nagy porosan
király ura elé rohan,
dadog, fullasztja a beszéd,
s parókáját igazgatva,
hüledezve előadja
az okos lány üzenetét.
"Ezt mondta a lány- rebegi -,
az ég óvja bús fejemet!
Én nem vagyok benne vétkes -
talán bolondgombát evett."

Ám a válasz, amit hozott,
most sem váltott ki haragot,
az üzenet
s a bohó lány
úgy megtetszett a királynak,
hogy szólt újfent a futárnak:
"Poroltasd le a ruhádat,
s hajtass újra a malomba,
űzd a kocsist, szedd a lábad,
s mondd meg az okos leánynak:
jöjjön hozzám vendégségbe,
s egyúttal ne jöjjön mégse:
ha elém ér,
ne köszönjön,
de mégis köszönjön menten,
ha meglát a trónteremben:
végezetül mondj még ennyit:
királyának ajándékot
hozzon,
s mégse hozzon semmit."

A hű követ ezek után
bizton hitte,
bizton várta,
felsül a molnár leánya,
mert a hármas parancsolat,
mely most úgy űz kocsist, lovat,
túl nehéz a megfejtésre -
lelohad a lány kedélye.

S úgy látszott, hogy ráhibázott:
mert a hírre
elborult a leány arca,
nem számított új parancsra.
Ám nem maradt tétlen állva,
mihelyt a kocsi elporzott,
kiült a patak partjára,
s míg a patak vize folyik,
tépelődik, gondolkodik.
Aztán vígan szökken talpra,
kötényét szegre akasztja,
ragyog már a szeme újra,
s készülődni kezd az útra,
se nem iszik, se nem eszik,
tükre előtt szépítkezik.

Apja szamarát elköti,
a kapuhoz kivezeti,
s szitáért fut a kamrába,
lepkeként libeg szoknyája:
az udvarban
és a kertben
sok-sok szelíd galamb tipeg,
megfogja a legszebbiket,
lisztes szita alá zárja,
s csacsiháton
viszi a királyi várba.

Mi e zaj a palotában?
Nagy a nyüzsgés, éppen bál van!
Urak és legyezős dámák
mind a leány jöttét várják,
díszes bársonyban, selyemben
súgnak-búgnak a teremben.

Végre a tárt ablakon át
meglátták a lány szamarát
s a leányt a szamár hátán:
büszkén ült, mint egy királylány,
leszállt az állat hátáról,
nem félt a nagy sokaságtól,
belépett a trónterembe,
a szitáját fölemelte,
mire a galamb kirepült,
s - huss - egy magas tetőre ült.
Ekkor a lány előbbre jött,
meghajolt a felség előtt,
majd felnézve a királyra,
beszédre nyílt piros szája:

"Eljöttem, uram királyom,
sorsom kezedbe ajánlom,
látod, itt vagyok, ragyogok,
zsákhordó szamarunk hozott,
így hát jöttem s mégse jöttem,
hisz a szamár hátán ültem:
az ajándék?
a szép galamb itt volt, láttad,
s mikor felkaptam szitámat,
felszállott a háztetőre,
tehát semmi lett belőle:
köszöntem is, de nem szóval,
csupán némán meghajoltam,
ha úgy vesszük, nem köszöntem -
teljesítve van a parancs,
tessék, ítélkezz fölöttem."

Az úri nép ámul-bámul,
a küldönc is, oldalt, hátul,
csak feszeng a boltív alatt,
s a szája is tátva marad.
Mindenki a királyt lesi,
szeretnék a szemét látni,
gondolatát megsejteni.
A király feláll a trónról,
s a molnár lányhoz így szól:
"Mindig ilyen lányra vágytam,
s benned álmom megtaláltam,
nem baj, hogy atyád csak molnár,
száz főúrnál bölcsebb voltál,
ráadásul szép vagy, látom,
halld hát végső kívánságom:
arra kérlek, íme, végül,
gyere hozzám feleségül!"

S mert a király ifjú s szép volt,
arca derűs, mint az égbolt,
az okos lány igent felelt,
s mire a nap harmadszor kelt,
pompás lakodalmat csaptak,
s vígságában a nagy napnak
az ijedt futár is víg lett,
s még a szamár is becsípett!